Folytatódik az ikersztori

Melyikük a jobb játékos? Melyikük a jobb játékos?

Ocskay Gábor: Természetesen Palkó!

Krisztián?

Palkovics Krisztián: Csicsónál nincs jobb, ezt mindenki tudja!

Sejtettük, hogy ikszre játszanak…

OG: A hirtelen halált viszont elkerülnénk…

PK: Miért? Én szeretem az izgalmakat!

Azért az ukránok elleni végjáték, különösen Vas Jankó kiállítása után Marci góljáig, gondolom, már önnek is sok volt.

PK: Na jó, vannak kivételek.

Mi járt a fejében?

PK: Hogy igazságtalanság lenne a mennyország kapujában elbotlani.

Gyűlölik az igazságtalanságot, ezt többször hangsúlyozták.

PK: Amikor afféle hobbiból támadnak bennünket, a falra tudnánk mászni.

OG: A sport azonban hosszú távon mindig igazságot szolgáltat! Ez a feljutás is többek között arról szólt, hogy a válogatott az évek során letett annyit az asztalra, hogy megérdemelje az álmok beteljesülését.

PK: Így van! A japánok elleni gól, nem gól szituációból is a sors akarata szerint jöttünk ki úgy, ahogy.

Mit gondolnak, hogyan íródik tovább a sorsuk?

OG: Jó kérdés… NHL-játékosok nem leszünk, az biztos.

Rossz helyre születtek?

OG: Nem fogalmaznék ennyire sarkosan. Különösen azután, hogy nap mint nap tapasztaljuk, mekkora örömet szereztünk sikerünkkel hazánknak.

PK: A lehetőségeink persze egészen mások lettek volna hokinemzet szülötteként.

OG: Igen, de ott meg a nagy konkurenciában könnyebb elveszni. PK: Ez igaz. Jó ez így, ahogy van.

Ez a beszéd! Szóval hogyan íródik tovább a sorsuk? Ha már hisznek a sorsszerűségben.

OG: Még van néhány jó évünk, azt hiszem, rajtunk semmi sem fog múlni. Dolgozunk tovább becsülettel, aztán meglátjuk.

PK: Új álmunk van: benn maradni jövőre az A-csoportban. Csodálatos lenne, nem?

Meghisszük azt! Mi már most sem találunk szavakat a teljesítményükre.

OG: Mi is csak most kezdjük felfogni az egészet.

Nem unalmas ugyanazt tucatszor elmondani?

PK: Őszintén? De az. Ám ez csak halk panasz, nem mindennap ér ugyanis minket ilyen élmény, amiről beszámolhatunk, tehát nem olyan vészes a helyzet. Ráadásul már nem kell minden válaszon sokat gondolkodni, sok az azonos kérdés.

OG: Én egyáltalán nem unom. Igaz, hogy szerkesztőségről szerkesztőségre járunk, de örülök neki, hogy sokan kíváncsiak ránk. Az már más kérdés, hogy aludni sem nagyon van időm, valódi pihenésre meg pláne nem. Jóllehet, miután hazautaztunk, az első nagy ünneplés után elmentem síelni három napra Kaprunba. Fantasztikus volt, háromméteres hó és nyugalom… Azóta azonban eszméletlen a rohanás, arra sincs időm, hogy egy mosást berakjak otthon. Amúgy is kétlaki életet élek mostanság, hiszen Székesfehérváron és Budapesten is van lakásunk, így most ingázom a kettő között, attól függően, éppen hova kell mennem interjúra, fotózásra vagy ünnepségre.

Maguknak csinálták a „bajt” a feljutással… Némelyik társuktól már hallani lehetett, hogy ez a mostani világbajnokság kicsit más volt, mint az eddigiek, amelyeken kicsivel vagy sokkal lemaradtak a győzelemről.

OG: Ezúttal tényleg más volt. Pat Cortina is más volt, mint eddig. A legelső, Észtország elleni meccsünk előtt például megtartotta szokásos, a cégeknél manapság egyre divatosabb mentális tréningre hajazó órát, amelyet azzal kezdett, hogy öt meccset kell megnyernünk, és megvalósíthatjuk életünk legnagyobb álmát. Ezzel érdekes módon rögtön rátért az utolsó, Ukrajna elleni mérkőzésre, ami eddig egyáltalán nem volt szokása, mindig csak a következővel foglalkozott. Ezúttal azonban minden kis csoporttól azt kérte, hogy írja le, mit vár a vébétől, másrészt azt, hogyan tervezi azt elérni, melyik meccsen hány pontot, milyen végeredménnyel. Mindenki a feljutást tervezte.

Tényleg ennyire hittek benne? Az előzetes esélylatolgatások a „simán feljutunk” és az „örülhetünk a harmadik helynek” között mozogtak, és senki sem mondhatta biztosra, hogy a házigazda Japán és a bivalyerősnek tartott Ukrajna előtt végeznek.

OG: Ez így van, mégis mindenki azt kérdezgette, mik az esélyek, hány százalék, hogy feljutunk. Én nem írtam volna alá előre mondjuk a második helyet. Valahogy érezni lehetett, hogy az ukránok nem olyan erősek, mint ahogy várni lehetett. Cortina is érezte. Ehhez nagyon ért. Nem véletlenül lebegtette meg előttünk már a start előtt, hogy életünk álmát ezúttal tényleg valóra válthatjuk.

PK: Feltüzelt minket, úgy éreztük, senki sem állíthat meg bennünket!

Ehhez mérten a kezdés kicsit döcögősre sikeredett.

OG: Miután vezettek az észtek, Cortina úgy üvöltött velünk az öltözőben, mint még talán soha. A japánok vigyázzban álltak, amikor elvonultunk előttük… Ráadásul az utolsó edzések egyikén teljesen kiborult, széttörte a botomat a jégen, és ordibált, hogy akár haza is mehetünk, ha így teljesítünk.

PK: Jó sztori, igaz?

Csak hátradőlünk, és hallgatjuk az élménybeszámolót.

OG: Régi motoros vagyok a válogatottban, láttam már néhány ilyen számát, amelyek jó részét előre eltervezte, és meg is kérdezte utána a rutinosabbaktól, hogy jó volt-e… Ezúttal azonbanhiába faggattak a többiek, hogy direkt adtam-e oda neki a botomat, ki kellett ábrándítsam őket, ez nem előre megtervezett hőzöngés volt.

Az eredmény ismeretében jogos volt a performansz.

OG: Lehet, bár nem ezen múlott. Az ukránok elleni mérkőzés hatvan percéből ötvenen jobban, sokkal jobban játszottunk, mint az ellenfél.

Ám akadtak meleg pillanatok, például a pillanatokon belül kapott két gól.

OG: Ez igaz. A második szünetben bizonyos, hogy sokunk, sokak fejében megfordult, hogy na, most jön a magyar betegség, olvad a nagy előny, csak húzzuk ki valahogy. Én ekkor akarattal arra gondoltam, hogy nem, nem akarok félni a harmadik harmadtól, menjünk ki, és hokizzunk, ahogy addig!

Bejött.

PK: Minden maradék erőnket összeszedtük, most vagy soha alapon koriztunk ki a jégre. Mindent kiadtunk magunkból, a bulin meglehetősen kifacsartak is voltunk.

OG: De azért még nagyobb látványosság volt, mint a mérkőzés.

Meséljen!

OG: A csarnokból visszabuszoztunk a szállodába, de úgy, hogy mindenki ugrándozott és üvöltözött. A busz elejében kifeszítettünk egy válogatott mezt, az összes nyitható ablak nyitva volt, így mindenki hallott minket, aminek az lett a vége, hogy a tömött utcák egy busznyi ugráló férfit bámultak kikerekedett szemmel.

PK: Valószínűleg őrültnek néztek bennünket.

És mi történt a szálloda szökőkútjában?

PK: Most én is hátradőlök, és hallgatom Gábort…

OG: Köszi!

PK: Számíthatsz rám. Halljuk! OG: Ez már-már legendás sztori. Amikor beköltöztünk a legalább harmincemeletes óriásszállodába, és elhaladtunk az említett szökőkút mellett, halkan és félig komolyan azt mondtam: fiúk, ha f e l j u tunk, én itt megfürdöm. Így hát amikor visszaértünk az utolsó meccs után, én már kezdtem vetkőzni. Miután átléptem a küszöböt, Kangyal Balázs kezébe nyomtam a ruhákat, és már léptem is a kútba. Közben az előtérben kitett válogatott zászlók közül Szuper Levi elemelte a miénket, aminek nem igazán örültek a recepciósok… És persze a legifjabb kerettag, Hetényi Zoli is kezdett vetkőzni, amikor leért a földszintre az IIHF képviselője, aki a panorámás liftből látta az egész eseménysort, és már onnan integetett, hogy ezt fejezzük be. Pedig a londíner nagyon segítőkész volt, már ott állt mellettem tiszta törülközőkkel.

PK: Röhögtünk, a hasunkat fogtuk.

Aztán jött a kétnapos hazautazás, és onnan már az egész ország ismeri a történetet. De hogyan tovább? Először nyilván nyaralás, aztán…?

PK: Mi azt tervezzük, hogy Horvátországba megyünk vitorlázni, de ez leginkább a feleségemtől függ, nem tőlem.

OG: Nekem egyelőre az említett síelés volt a pihenés. Majd ha lecseng ez az egész, akkor talán lesz nagyobb nyaralás is.

Finoman elkerülték a kérdés következő szezonra vonatkozó részét.

PK: Kicsit korán van még ahhoz, hogy erről beszéljünk. Legalábbis arról, hol folytatom.

Persze voltak már megkeresések, de mivel egész pályafutásomat Székesfehérváron töltöttem, az Alba Volán elsőbbséget élvez.

OG: Nagyjából ez az utolsó lehetőség arra, hogy külföldre igazoljunk, kipróbáljuk, milyen a légióskodás – ha akarjuk.

Mit jelent ebből a szempontból a sikeres világbajnokság?

PK: Azt, hogy jobban ismerhetnek minket, bár ebben az EBEL-szezonnak legalább akkora jelentősége van, mint a vébének. Bár kétségtelen, jól hangzik, hogy A-csoportos játékosok vagyunk. Nagyban függ a jövőm attól is, milyen anyagi hátteret tud teremteni a Volán, Ted Sator marad-e az edző, és így tovább. OG: Nagyon sokan azt hiszik, a mi fejünkben meg sem fordul, hogy eligazoljunk, annyira jó dolgunk van itt. Ez tulajdonképpen igaz, de azért ott motoszkál az emberben, hogy milyen lehet külföldön, ahol tényleg csak a hokival kell foglalkozni, hiszen nincs ott a család, nem kell kicsit segíteni itt, kicsit ott, csak a hoki. Persze ettől még igaz, hogy a Volán elsőbbséget élvez, egyáltalán nem biztos, hogy eligazolok.

1982 óta szinte mindennap együtt, egymás mellett. Alakuljon bárhogy a jövő, mesébe illő a történetük.

OG: Nem gondoltam volna erre az első edzésünk után, az biztos.

PK: Miért? Hiszen már akkor lődöztem melletted a gólokat, nem emlékszel?