Jó messze van Logrono Ciudad Realtól, de nincs elég távol ahhoz, hogy a spanyol élklub vezetői repülőjegyet vegyenek a játékosoknak az első tavaszi bajnoki meccs előtt. Csak Barcelona vagy Galícia esetén jöhet szóba a repülő belföldi útnál.
„Zaragozáig vonatoztunk három órát, most buszon ülünk még legalább ennyit, a többiek itt tévéznek körülöttem, de hallak” – mondja a vonal túloldaláról Sterbik Árpád. A világ talán legjobb hálóőre, sőt a 2005-ös választás alapján a világ legjobb kézilabdázója, akinek az Európa-bajnokságon nem jutott csapat. Pedig most már hármas állampolgár a vajdasági kapusfenomén.
„Ha Belgrádban beleegyeznek, ott leszek az olimpián spanyol színekben, ha nem, akkor még egy évet várnom kell, hiszen 2006 júniusában játszottam legutóbb a szerb válogatottban – mondta Sterbik Árpád, aki sokáig tartotta magát ahhoz, hogy világversenyeken azok között szerepel, akik között felnőtt, s ezért nem akart magyar színekben sem pályára lépni. – Két éve végleg elment a kedvem attól, hogy újra a szerbeknél játsszam, csak gyűlt ott mindenkiben a feszültség, halmozódtak a gondok, és mindig rosszabb lett a helyzet, valahonnan mindig támadták az aktuális szövetségi kapitányt.”
De mit szól honosításához spanyol kapustársa, akivel így nem csak a klubjában rivalizálna mostantól.
„Javier Hombradosszal nagyon jó a kapcsolatom, ő még két-három évet véd. Amikor szóba került, hogy én menjek a Barcelona kapusával, David Barrufettel Pekingbe, azt válaszoltam, hogy inkább várjuk meg az olimpia végét, addig védjen ő a válogatottban. De rám szóltak, hogy ilyesmin ne gondolkodjam, Hombrados pedig azt mondta, ha beválogatják, megy, ha nem, legalább lesz három hónap szünete. Tisztában van vele, hogy nem lehet rám mérges, csak a klubvezetőnkre. Először csak arra kértek, hogy vegyem fel a spanyol állampolgárságot, mert így több külföldi játékost tud szerződtetni a klub, aztán lassan-lassan beadták nekem ezt a válogatottságot, pedig én mindig ellene voltam, hogy valaki lecserélje előző válogatottját.”
A Ciudad Realt viszont nem cserélné le. „Öröm itt lenni, mindenki mindenkivel jóban van. Én a délszlávokkal vagyok a legtöbbet, Siarhei Rutenkával, Ales Pajoviccsal meg a többiekkel, de Didier Dinart-ékkal is jó a kapcsolatom. Az edzések a helyi nyelven folynak, négy év alatt ragadt rám annyi, hogy most már csak kézzel beszélek spanyolul, és nem kézzel-lábbal, mint régen. Persze még jobban tudnék, ha nem lenne itt ennyi délszláv. Velük, ha beülünk valahová, visszaváltunk a régi nyelvre.”
És most is egy régi nyelvet beszélünk, a magyart, amelyet nem felejt el.
„Karácsonykor otthon voltam a Vajdaságban, aztán körbejártam az ismerőseimet, szilveszter táján öt-hat napot Veszprémben töltöttem a barátaimmal, de voltam Szegeden is. Az Európabajnokságot viszont már Ciudad Realban néztem. Csak négyen maradtunk itt a csapatból a két edzővel, akik tartottak nekünk egy kis alapozást. Három-három ellen fociztunk, futottunk vagy súlyzóztunk. A nyáron több mint valószínű, hogy megint eljövök Magyarországra, ha addig össze nem kerülünk a Szegeddel a Bajnokok Ligájában.”
