Tökéletes nap volt.
Olyan gyönyörűséges, mint amilyenről Lou Reed írt dalt. Antonio Puertánál nem volt boldogabb ember a földön: futott, vágtatott előre, mögötte csapattársai és az ő sikerekkel, mámorító pillanatokkal teli élete.
Sprintelt önfeledten a glasgow-i Hampden Park gyepszőnyegén, miután belőtte csapata negyedik, immár UEFA-kupa-diadalt jelentő büntetőjét az Espanyol hálójába.
Három hónapja történt mindez, s most Antonio Puerta halott. Huszonkét éves volt, ereje teljében lévő fiatalember. Szombat este a Getafe elleni bajnoki 35. percében öszszeesett a pályán. Borzalmasak és felejthetetlenek a tragédia képei.
Az ötösön belül, az alapvonalnál váratlanul térdre hulló, eszméletét vesztő játékos arca, a riadt csapattársak döbbenete, a szurkolók lélegzet-visszafojtott várakozása.
Azt írta egyszer Seneca, hogy élni annyi, mint harcolni. És Antonio Puerta, az egyszeres válogatott spanyol labdarúgó harcolt: még magához tért az általa mindennél jobban szeretett zöld gyepen, még körülnézett az imádott stadionban, még rápillantott az őt támogató, simogató barátokra - aztán kisétált az életből.
Mi, magyarok, tökéletesen átérezzük a spanyolok fájdalmát. Fehér Miklóst ugyanígy veszítettük el, az angyali mosolyú csatár Benfica-mezben, hasonló mozdulattal rogyott a fűre, s őt sem tudták megmenteni. Azóta másként nézzük a futballt, a fiatalemberek csatáját, az öldöklő iramot, a kifulladásig tartó harcot.
Egyre veszélyesebb verseny ez. És a hajsza nem mostanában kezdődött.
Mit adnak (be) az elképesztő terhelésnek kitett profi játékosoknak? Lehet-e bírni valamiféle ajzószer, csodaital, varázspirula nélkül a szédítő tempót, a tréningeket, a gyilkos iramú meccseket?
Ebbe az is belerokkanhat, aki makkegészséges. S aki ott hordozza magában a tragédia lehetőségét, a pályán, meccs közben halhat meg. Egy latin mondás szerint az élet csak vándorút. Antonio Puerta az út végére ért.
Gyászt, könnyeket s megannyi kérdést hagyva maga mögött.
SINKOVICS GÁBOR