Szigorított őrizet

1896. április 11-én Hajós Alfréd magányosan indult el a Zeaöböl felé. Hiába keltegette társait, ők Athén éjszakai életével ismerkedve későn értek haza, inkább az alvást választották, mint hogy elkísérjék Hajóst a versenyére. Magányosan kocsizott ki a tengerhez, pedig – mint később mesélte – elkelt volna neki néhány baráti szó. Szerencsére mire olimpiai bajnokként partra ért, már magyarok is voltak az ünneplők között, nagy ovációval fogadva, hogy a tömegben (!) lévő I. György görög király vált néhány szót vele.

Manapság természetesen elképzelhetetlen, hogy egy bajnok mindenfajta őrizet nélkül beszélgessen egy uralkodóval, s az is, hogy az olimpikont úgy engedjék el a játékokra, ahogy Ilosvay professzor, a Műegyetem építészeti karának dékánja tette Hajóssal: „Az ivás, a kártya, a tánc és a sport nem vezethet jóra…!” Hogy aztán a fogadtatás is hasonló legyen: „Nem érdekelnek a legendái, nem vagyok kíváncsi rájuk… Arra már inkább, hogy a vizsgáin mennyire felel majd meg a követelményeknek.”

Más volt a világ, akkoriban még csak szerek voltak – tiltólisták nem. Olyannyira, hogy az 1904-es olimpián St. Louisban a maratoni távon győztes amerikai Thomas Hickset edzője sztrichninnel, konyakkal és tojásfehérjével frissítette verseny közben. Majd így beszélt:

„A maratoni futás orvosi szempontból egyértelműen bizonyságát adta, hogy a hosszútávfutásban az atléták milyen nagy hasznát veszik a drogoknak. Tíz mérfölddel a cél előtt Hicksen észleltük a pillanatokon belül bekövetkező összeomlás jeleit, láttam, hogy kénytelen vagyok bevétetni vele egy ezred gramm sztrichnint tojásfehérjében föloldva. A cél előtt négy mérfölddel arca már hamuszürkévé fakult, ezért ismét adtunk neki egy ezred gramm sztrichnint, továbbá két tojást meg egy korty brandyt. Hogy győzött, arról csak utóbb szerzett tudomást…”

Senkinek sem jutott eszébe, hogy Hickset netán diszkvalifikálni kellene, mint ahogy az 1972-es olimpiáig a biztonság sem állt a középpontban. Aztán szeptember 5-én hajnalban a Fekete Szeptember szervezet nyolc terroristája túszokat ejtve megtámadta az izraeli csapat szálláshelyét, egy balul sikerült rendőrségi akció után a túszok életüket vesztették, öt támadó meghalt, hármat elfogtak. A hangulatra jellemző, hogy az amerikaiak Münchenben hét aranyérmet nyerő úszója, Mark Spitz azonnal védőőrizetet követelt és kapott, a jövőt pedig meghatározta Avery Brundage, a NOB-elnöke, aki a másnapi gyászszertartáson határozottan kijelentette, hogy a versenyeknek folytatódniuk kell: „Nem engedhetjük meg, hog y egy maroknyi terrorista csoport megsemmisítse a jó szándék alapkövét, az olimpiát.”

Amely persze nem csupán nemzetközi seregszemlének, hanem – ez napjainkra egyértelműen kiderült – üzletnek sem utolsó.

Megérdemelte és megérdemli tehát a legnagyobb biztonságot (2004-ben Athénben 600 millió dollárt tervezett erre a költségvetés), sőt még az is megeshet, hogy erőszakkal igyekeznek megvédeni a sportot.

Tavaly, a torinói téli olimpián 30 rendőr jelent meg nagy hirtelen az osztrák síelők szállásán házkutatási paranccsal, a sportolókat falhoz állították, elvették a mobiltelefonjaikat, mindent és mindenkit átkutattak – a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) és a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) kezdeményezésére. Az akció során 100 injekciós tűt, 30 csomag gyógyszert és vértranszfúziós eszközöket foglaltak le, ami lehet bizonyíték a tiltott szerek használatára, ám nem menthet semmiféle hatósági agresszivitást.

„Úgy bántak velünk, mint a közveszélyes bűnözőkkel” –mondta Martin Tauber sífutó, az osztrák olimpiai bizottság elnöke, Peter Schröcksnadel pedig így fakadt ki: „A sportolók törvényen kívüliekké, áldozatokká váltak”.

Szavaik senkit sem hatottak meg, olyannyira, hogy gyanús eszközök birtoklásáért egymillió dollárra megbüntették az osztrákokat, akik még örülhettek, hogy nem zárták ki őket a 2010-es vancouveri téli játékokról.

Hja, kérem, a „Hivatal” nagy úr – a sportban is. Hogy menynyire, arra példa a nemzetközi doppingellenes szabályzat rendelkezése. E szerint a sportolónak három hónapra előre meg kell adnia, mikor, hol érhető el, ha nem teszi, vagy ha a doppingellenes ügynökség emberei háromszor nem találják meg, az ugyanolyan, mint ha tiltott szerrel élt volna.

A szabály legfrissebb áldozata a mostani Tour de France éllovasa, a dán Michael Rasmussen, aki hiába magyarázza, hogy felesége mexikói, ezért gyakran edz külföldön, senkit sem érdekel az érvelése. Kerékpáros lévén persze eleve fenntartással kezelendő a dán mindenfajta magyarázkodása, ám őt (is) csak a feltételezés alapján büntették meg, hazája szövetsége megvonta tőle az esélyt, hogy a világbajnokságon és a pekingi olimpián indulhasson.

Hajós Alfréd magányától a szigorú őrizetig – a sport hiába lett nagykorú, sőt felnőtt, a világ kisgyerekként néz rá.