Szintén zenész

Olaszként természetesen Giuseppe Verdi, Antonio Vivaldi és Giacomo Puccini a numero uno (due és tre…), de a ma már háromezernél is több darabból álló CD-kollekciójában a Mozart-művek éppúgy kiemelt helyet foglalnak el a roskadásig telt polcokon. Vajon a Trapattoni-lakban mihez kell több szekrény: a pályafutása során eddig begyűjtött trófeák vagy a lemezek tárolásához?

Pompás futballisták remek kiszolgálója volt

Habár érmekből és kupákból biztosan nem jött még össze háromezer, a szakembernek nem kell pironkodnia, ha eddigi eredményeiről faggatják. A Milánóhoz közeli Cusano Milanino talán leghíresebb szülötte (ha már itt tartunk: március 17-én töltötte 68. életévét) 23 évesen fogott hozzá a különböző ereklyék gyűjtéséhez: 1962-ben tagja volt a Serie A-ban összes riválisát maga mögé utasító Milan gárdájának. A bajnoki címnek BEKrészvétel, a BEK-részvételnek pedig BEK-győzelem lett a jutalma – a szakértők nem győzték dicsérni a védőként, illetve védekező középpályásként egyaránt jeleskedő, nagynevű társait (Gianni Rivera, Giovanni Lodetti) remekül kiszolgáló fiatalembert. Az „egyről a kettőre jutunk” receptjét, úgy tűnik, jól bemagolták akkor Giovanni Trapattoniék: 1968ban és 1969-ben ismételtek, előbb odahaza, utóbb Európában bizonyultak a legjobbnak, miközben kupagyőztesként is véghezvitték ezt a bravúrt: 1967-ben az Olasz Kupát, majd a KEK-et nyerték meg. Akárhogy is nézzük: páratlan ez a páros diadal.

Tucatnyi év után volt mit levezetni: a Milan mezében 274, az olasz válogatottéban 17 alkalommal lépett pályára (többek között a squadra azzura számára a csoportmeccsekkel be is fejeződő 1962-es világbajnokságon), ehhez jött még a Varesénél töltött szezon, hogy aztán kedvenc stoplisát 1972-ben akassza fel arra a bizonyos szögre.

Feltehetően elégedetten.

A kispadon van csak igazán elemében

Talán maga Giovanni Trapattoni sem gondolta volna, hogy edzőként felülmúlja játékosként elért sikereit. Holott felülmúlta! A „második” karrierjét 1974-ben indító, „meglepő” módon először a Milan alkalmazásába álló tréner első munkája az ifjúsági gárda irányítása volt, és nyilván ügyesen tette a dolgát – hónapokkal később ugyanis már Cesare Maldini helyét vette át a felnőttcsapatnál. Ez a történet azonban nem íródott olyan sokáig: 1976-ban már a Juventus szakvezetőjét hívták Giovanni Trapattoninak, és egy külön bekezdést is szentelhetünk a torinói eredményeknek.

Szóval: kerek tíz év alatt egy-egy BEK-, KEK- és UEFAkupa-győzelem, továbbá egy európai Szuperkupa- és egy Világkupa-diadal a nemzetközi mérleg, míg „belföldön” a hat bajnoki cím, valamint két kupasiker kapcsán volt mivel dicsekednie. Az „Öreg Hölgy” a legszebb arcát mutatta az idő tájt.

A visszatérés ideje 1986-ban jött el, apró „bibi”, hogy nem a Milan, hanem az Internazionale kispadját foglalta el az Olaszország-szerte Trapként emlegetett mester. Rosszat az Inter sem húzott vele, amit az 1989-es bajnoki arany és az 1991-es UEFA-kupa-elsőség bizonyít. A szakvezető mintha csak retúrjegyet váltott volna Milánó és Torino között: 1991től újfent a Juventust dirigálta, igaz, akkor már nem annyira fényesen, a következő három év termése „mindössze” egy UEFA-kupa-győzelem 1993ból. No meg két bajnoki ezüst, de sem a szakember, sem a szurkolók nem ehhez voltak hozzászokva…

Münchenben kritizálós szakember vált belőle

Hanem aztán Münchenben új fejezetet nyitott. Németországba költözésekor nyilván fel sem vetődött benne, mégis Ernst Happel nyomába eredt. Az 1992-ben elhunyt osztrák kolléga azzal büszkélkedhetett, hogy négy országban is aranyérmes csapatot hozott össze, és Giovanni Trapattoni is elindult ezen az úton. Az olaszországi dicsőségek után 1997-ben egy németországit is elkönyvelhetett: a Bayernnel jutott a csúcsra. „Kifakadós” énjét akkoriban ismerte meg a világ, a klub sztárjait nem egyszer széles nyilvánosság előtt kritizálta. Hol úgy fogalmazott, hogy „könnyűnek találtattunk, mint egy üres üveg”,

hol azt tudatta a közvéleménnyel, hogy nagyon elege van abból, amit a busásan megfizetett profik művelnek. A rövid cagliari kitérővel megspékelt bajor kaland így is elhúzódott 1998-ig, majd következett két csendes firenzei év, azt követően pedig négy „hangos” az olasz válogatott élén. A 2002-es világbajnokságra gond nélkül juttatta ki az együttest, és jól indult az ázsiai torna is: Christian Vieri duplájával 2–0-ra nyert Itália Ecuador ellen. A folytatás azonban rémálomszerűen alakult: vereség Horvátországtól, a 85. percben döntetlenre mentett mérkőzés Mexikó ellen, majd eljött a Dél-Korea elleni nyolcaddöntő napja. Június 18án két riválisa volt Olaszországnak: a vb egyik házigazdája, illetve a találkozón játékvezetőként közreműködő ecuadori Byron Moreno.

E l ő b b i t talán még legyőzte volna, ám utóbbi ténykedése ellen nem volt ellenszer, a szabályos góltól megfosztott, Francesco Totti kiállításával sújtott válogatott számára véget ért a viadal.

A szaksajtó szerint túlságosan is defenzív futballt játsz(at)ó Giovanni Trapattoni 2004-ben adta át helyét Marcello Lippinek

– utódja két évre rá világbajnok lett… Hasonló volt egyébként a stuttgarti forgatókönyv: 2006 februárjában Armin Veh örökölte a kispadot neves elődjétől, és az addig bukdácsoló VfBből mára aranycsapatot faragott.

Azért sajnálni Giovanni Trapattonit sem kell: 2005ben a Benficával, hetekkel ezelőtt pedig a Salzburggal (ahol a korábbi magyar szövetségi kapitány, a német válogatottsági rekorder és aranylabdás Lothar Matthäus a segítője) ünnepelhetett bajnoki címet, s ezzel be is érte Ernst Happelt. Ennek megfelelően – két gyermek édesapjaként – boldogan éli mindennapjait, nyugalmas óráiban hol a kupáit, hol a lemezeit rakosgatja jobbról balra, felülről alulra.

S közben halkan szól Mozart…