A súlytalanság állapotában

Alig több, mint 24 órával vagyunk az áramütésként ható bejelentés után, s meglehetősen sokan mondták el, írták le eddig a gondolatukat az Eb-pályázat kudarcáról. Én speciel úgy voltam vele, hogy a döntés napján már hajnali hat órakor felébredtem, úgy izgultam a bejelentés miatt. Szerettem, persze hogy én is szerettem volna, ha a horvátokkal együtt megkapjuk a rendezést, így aztán valóban fájdalmas arculcsapásként ért a vereség.

Gyanítom, van némi igazuk azoknak, akik azt mondják: balszerencsés nemzet vagyunk. Vesztesek háborúkban és futballban egyaránt, s ami egyebek mellett ebből következik: naivak és – sajnos – pitiánerek is vagyunk. Elhittük, mert el akartuk hinni, hogy a tökéletes prezentációnkkal lesöpörjük majd az olasz és az abszolút esélytelennek hitt lengyel–ukrán kandidálást is. Hiszen mi nemcsak szakmai érvekkel, hanem szentimentális mázzal is megtöltöttük a pályázatunkat.

Naivan azt gondoltuk, hogy elhunyt legendánk özvegyének jelenléte, egy amerikai-magyar űrturista arcpirítóan ciki üzenete, valamint a porcelánba öntött dalmata és puli kutya majd fontosabb lesz Andrij Sevcsenko tekintélyénél, Hrihorij Szurkisz mérhetetlen befolyásánál és a Boniek–Platini barátságnál is. Voltunk oly’ buták, hogy hagytuk elhitetni magunkkal: tényleg jók vagyunk, és van esélyünk a rendezésre.

Holott az igazság az, hogy mi, magyarok sportszakmailag, gazdaságilag, kapcsolati tőkében és úgy egyáltalán súlytalanok vagyunk.

Akárcsak Charles Simonyi a galaxisban.