Gyanítom, van némi igazuk azoknak, akik azt mondják: balszerencsés nemzet vagyunk. Vesztesek háborúkban és futballban egyaránt, s ami egyebek mellett ebből következik: naivak és – sajnos – pitiánerek is vagyunk. Elhittük, mert el akartuk hinni, hogy a tökéletes prezentációnkkal lesöpörjük majd az olasz és az abszolút esélytelennek hitt lengyel–ukrán kandidálást is. Hiszen mi nemcsak szakmai érvekkel, hanem szentimentális mázzal is megtöltöttük a pályázatunkat.
Naivan azt gondoltuk, hogy elhunyt legendánk özvegyének jelenléte, egy amerikai-magyar űrturista arcpirítóan ciki üzenete, valamint a porcelánba öntött dalmata és puli kutya majd fontosabb lesz Andrij Sevcsenko tekintélyénél, Hrihorij Szurkisz mérhetetlen befolyásánál és a Boniek–Platini barátságnál is. Voltunk oly’ buták, hogy hagytuk elhitetni magunkkal: tényleg jók vagyunk, és van esélyünk a rendezésre.
Holott az igazság az, hogy mi, magyarok sportszakmailag, gazdaságilag, kapcsolati tőkében és úgy egyáltalán súlytalanok vagyunk.
Akárcsak Charles Simonyi a galaxisban.
Legfrissebb hírek
