„Megremegett a lábam”

Az uszodai – elsősorban a margitszigeti – bennfentesek nyilván kitalálták már, hogy Lengyel Imre, vagyis „Imi” az a magyar fickó, aki naponta kétszer, hetente tízszer – mert a szakszervezet odaát jól működik, kiharcolta a heti két szabadnapot – s évente 476 alkalommal aláveti magát a szédítő mélységbe, dupla csavarral és szaltóval megfűszerezve a már önmagában is idegborzoló halálugrást. Eddig még egyszer sem vétette el, pedig – mint mondja – onnan föntről zsebkendőnyinek tűnik a valóságban mintegy tíz négyzetméteres vízfelület.

– Őszintén: mit érzett, amikor először felmászott a kupolába, és letekintett? – kérdeztük Las Vegas nyugati fertályán épült kétszintes villájában a 29 éves műugró-légtornászt.
– Inamba szállt a bátorságom, megremegett a lábam a kupolában, de azt mondtam magamban, ha más megcsinálja, akkor nekem, a „szakmabelinek” sem szabad szégyent vallanom. És leugrottam, persze azt a teljes igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy „talpast” ugrunk, nem fejjel előre érkezünk a vízbe a szaltósorozat végén.

– Másfél évtizedes ismeretségünk valamikor az athéni olimpia előtt szakadt meg, amikor eltűnt a Szigetről. Akkor szerződött Las Vegasba?
– Ennél valamivel bonyolultabb a történet. A sydneyi olimpián szólított meg egy úr, elárulta, hogy ő a Cirque du Soleil toborzója – ők úgy mondják, scout –, s megkérdezte, volna-e kedvem az „O” című produkcióban dolgozni. Igent mondtam, de azzal a feltétellel, hogy előbb szeretném befejezni tanulmányaimat Dél-Floridában, a University of Miamin. S miután pszichológiából, valamint kommunikációs és marketingismeretekből lediplomáztam, továbbá egy hüvelykujjsérülés miatt lemaradtam az athéni olimpiáról, elfogadtam a szóban négy évvel korábban felkínált ajánlatot.

– Rögtön beszállt a show-ba?
– Ha ez ilyen egyszerű volna, nem ez lenne a földkerekség talán legszínvonalasabb cirkuszi produkciója. Mivel az 1984. június tizenhatodikán egy québeci, azaz francia-kanadai fiatalember, bizonyos Guy Laliberté által alapított vállalkozás székhelye Montreal, oda kellett kiutaznom egy hét hónapos tréningre, amelyet némiképp eufemisztikus szóval formationnek neveznek. Ám a tréning valójában egy tengerészgyalogos-kiképzőtábor és a francia idegenlégió bájos ötvözete volt.

– Olyasvalakinek, aki tizenöt évet dolgozott végig élsportolóként, s háromszor is az Európa-bajnoki dobogón állhatott, az ilyesmi nyilván meg sem kottyan.
– Ne higgye! Talán elegendő a felkészülés keménységéről és színvonaláról annyi, hogy soha – versenyzőkoromban sem – voltam olyan fizikai és technikai állapotban, mint most, pár hónapnyira a harminctól. Olyan nehézségi fokú ugrásokat teljesítünk a kupolában, amilyenekhez hasonlóról még napjaink műugrói is csak álmodoznak – hogy hirtelenjében csak az ötfordulatos szaltót említsem!

– Élvezi?
– Nagyon! Hiába mutatunk be évente négyszázhetvenhat előadást, számomra még mindig nem vált unalmas rutinná a műsor, persze ha azzá válna, be is fejezném. Hiszen annál azért veszélyesebb ez a szakma, semhogy megszokásból lehetne csinálni.

– Észrevettem, amikor egy alkalommal lerohant a lépcsőn a közönség sorai között, magyarul odakurjantott nekünk. Mindig belecsempész valami apró trükköt az éppen aktuális előadásba?
– Mindig. Erről már ismernek a társaim, akik között minimum húsz náció szülöttei szerepelnek, például az egykori Szovjetunió gyakorlatilag valamennyi tagköztársaságának szülöttei. Természetesen apróságokról van szó, tilos veszélyeztetni a produkció biztonságát.

– Meséljen a Cirque du Soleil másik három magyarjáról!
– Supola Zoltán már a műsor veteránjának számít, a korláton egykor Európa-bajnok tornász mellett egy másik extornász, Tokár József és a „vérbeli” artista, Jobbágy Zoltán egészíti ki kontingensünket. Van, aki egy másik show-ban szerepel, több társulatot mozgat a cirkusz, magyar szemmel nézve felfoghatatlanul bonyolult és kiterjedt vállalkozásról van szó.

– Megtalálta számítását itt a nevadai sivatagban?
– Minden szempontból. Kezdem a legfontosabbal: egy kanadai lánnyal egymásba szerettünk, ő is a show szereplője, hosszú távon együtt képzeljük el az életünket. Amúgy meg tisztességesen megfizetnek bennünket, heteken belül veszek egy házat, nem mintha nem felelne meg ez a szép villa, amelyet Jorge barátommal, egy kolumbiai műugróval – természetesen ő is munkatársam – bérlünk egy csinos lakóparkban. Arról van szó, hogy a hihetetlen sebességgel fejlődő Nevada államban az ingatlan a legjobb befektetés, két-három év múlva százszázalékos haszonnal adhatok túl a házon. Közben a pénzemet sem kell lekötnöm, itt nulla induló részlettel is vehet házat az ember, a bűvös kulcsszó a „mortgage”, a jelzáloghitel.

– Az évi négyszázhetvenhat előadás mennyi szabadidőt hagy a megkeresett pénz értelmes elköltésére, a kikapcsolódásra?
– Elegendőt. Áprilisban és augusztusban is kapunk egy-egy nyolcnapos szünetet, majd karácsony környékén két hetet. Ilyenkor mindig utazunk, voltam már karibi hajókörúton, az egész Egyesült Államokat bebarangoltam autóval. Édesapám többször meglátogatott, rendszerint beülünk a kocsiba, és nekivágunk Arizonának, Utahnak, átmegyünk Los Angelesbe, San Franciscóba. Munkaadóim is roppant gálánsak, rendszeresen befizetnek bennünket egy-egy hosszú hétvégére, ilyenkor száz dollárért – vagyis bagóért – elmegyünk egy tengerparti üdülőhelyre, ebben a pénzben minden benne van, a szállástól a napi háromszori étkezésig.

– Itt, a szerencsejáték fővárosában sohasem kísértette meg a rulett vagy a black jack ördöge?
– Nem, engem ez nem érdekel, ellenben kezdetben nehéz volt ellenállni a hirtelen jött sok pénz okozta kísértésnek. Tudja, nem stresszmentes meló a mienk, az első vegasi évemet gyakorlatilag végigbuliztam, a második, éjjel negyed egykor véget érő előadás után belevetettem magam az éjszakába, de aztán rájöttem: így hamar amortizálódnék. Azóta igazán sportszerű életet élek, elvégre szeretném még jó néhány évig művelni ezt a szép szakmát.

– Aztán hazatér?
– Nem tudom, túlságosan is jó itt az élet. Persze állandóan dolgozik bennem a honvágy. Biztosan látta a hálószobám ajtajára kifeszített magyar zászlót…