Devers szülés után is remekel

Gail Devers pályája és egész élete bővelkedett szokatlan eseményekben. Kitalálni is nehéz lett volna az övéhez hasonló történetet, nem csoda, hogy könyv és film is készült belőle. A rendkívül tehetséges vágtázó már a szöuli olimpiára esélyesként érkezett, ám a helyszínen furcsa tüneteket észlelt magán. Először csak fáradékony volt, fájt a feje, a szíve összevissza vert, és hullani kezdett a haja. A csapat orvosai azzal nyugtatták, hogy tüneteit nyilván a stressz okozza. Devers a játékokon csapnivalóan szerepelt, olyan lassan futotta a 100 gátat, mint középiskolás kora óta soha, és nem jutott a fináléba.

Hiába járt orvoshoz, nem tudták, mi a baja

Tünetei az olimpia után sem maradtak el, sőt egyre rosszabbul lett. Kiszáradt a bőre, 52 kilóról 43-ra fogyott, majd hízni kezdett. Az egyik szemével olykor nem látott, s emlékezetkiesései voltak. De hiába járt orvostól orvosig, nem derült ki, mi a baja. Amikor 1990 nyarán rettenetesen megdagadt a lábfeje, az orvosok amputációt javasoltak. Ekkor járni már nem tudott, mégsem egyezett bele a műtétbe. Szerencséjére a nyakán megjelenő golyva miatt végre diagnosztizálták a betegségét, kiderült, hogy pajzsmirigytúltengése van. Sugárkezeléssel a tünetei nagy részét megszüntették, és ő visszatérhetett a pályára.
„Sohasem adtam fel – mondta később a sikereit követő sajtótájékoztatókon. – Az a szó, hogy vége, nem szerepel a szótáramban. Kemény munkával és hittel sikerült visszatérnem és visszaszereznem az egészségem.”

Mégpedig igen gyorsan. Az 1991-es tokiói világbajnokságon ő volt a legboldogabb ezüstérmes, 12.63 másodperccel szerezte meg 100 méteres gátfutásban a második helyet.

Egy évvel később a barcelonai olimpiára első számú esélyesként érkezett, s nemcsak gáton, 100 méteren is rajtolt.
„Elsősorban sprinternek tartom magam, és csak másodsorban vagyok gátas. Mondhatnám úgy, hogy olyan vágtázó vagyok, akinek néha akadályokon kell túljutnia” – mondta akkor.

A síkot rendezték előbb, s Deversen a kétségbeesés lett úrrá, amikor a középdöntő előtt jobb lábán a szöulihoz hasonló tüneteket észlelt. Az orvosok a szokásos terápia megváltoztatását javasolták, ám egy nappal a finálé előtt edzőjével, Bob Kersee-vel nem merték vállalni a módosítást. A tünetek szerencsére elmúltak, s Devers az olimpiák történetének legszorosabb női 100 méteres döntőjét egyéni csúccsal, 10.82 másodperccel nyerte meg. Mindenki azt hitte, hogy a duplázásban senki sem akadályozhatja meg. Nem is volt nála jobb, ő maga hibázott. Nagy fölénnyel vezetett, amikor az utolsó gátnál oldalra pillantott, a lába beakadt, és óriásit bukott. Ötödikként repült át a célvonal felett.

Nem akarta abbahagyni, csak gyerekre vágyott

Egy évvel később, a stuttgarti világbajnokságon mindkét arany az övé lett. 100 méteren teljesen egyszerre ért célba a jamaicai Merlene Otteyval, s hosszú perceket kellett várni, hogy a bírók eldöntsék, melyikük a győztes. A gát aranyának megszerzése nem jelentett számára gondot. 1994-ben combizomsérülés miatt egyáltalán nem gátazott, 1995-ben viszont síkot nem futott. A göteborgi világbajnokságon gátfutásban megvédte címét, az atlantai olimpiára pedig úgy érkezett, hogy 1993 óta nem kapott ki gáton. Mégis csak negyedik lett. Igaz, ekkorra már ezen az olimpián is begyűjtött egy aranyérmet, 100 méteren ismét ő lett a legjobb. A játékok történetében ő a második nő, akinek ez sikerült (az ugyancsak amerikai Wyomia Tyus 1964-ben és 1968-ban diadalmaskodott 100 méteren). Három évvel később, a sevillai világbajnokságon újra övé lett a gát aranya, a sydneyi olimpián azonban elpártolt tőle a szerencse. Achilles-ín-sérülése miatt kénytelen volt feladni a versenyt. Az athéni olimpia éve jól kezdődött számára, a budapesti fedett pályás világbajnokságon 60 méter síkon első, 60 gáton a második helyen végzett. Nyáron azonban ismét sérülés zavarta, az olimpián síkon nem jutott döntőbe, gáton pedig már nem is rajtolt. Ezt követően nem versenyzett, mindenki azt hitte, visszavonult.

„Sohasem mondtam, hogy abbahagyom. Csak egy kis időre volt szükségem, hiszen gyereket szerettem volna. Karsen Anise 2005 júniusában császármetszéssel született, így hat hónapot vártam azzal, hogy elkezdjem a kemény edzéseket.”

Úgy tűnik, Devers a könnyű munkából is jól tud futni, hiszen tavaly februárban a Millrose Gamesen már 8.13 másodperccel a negyedik helyen végzett. A nyarat azonban főként a kislányának, üzleti ügyei intézésének és az edzősködésnek szentelte, a szintén gátfutó Danielle Carruthers felkészülését irányítja.
„Nem gondoltam, hogy valaha edző leszek, de rendkívül élvezem ezt a munkát. Azért is igyekszem formában tartani magam, hogy tudjam, az előírt edzésadagnak milyen hatása van. Reklámszempontból sem rossz fogás, hogy újra futok, hiszen szeretném piacra dobni saját ruhakollekciómat, amelynek a neve, a DG5 olimpiai részvételeim számára utal.”

Legutóbbi eredménye láttán egyre többen kérdezgetik, vajon ott lesz-e Pekingben a hatodik olimpiáján, s indul-e az idén augusztusban Oszakában a világbajnokságon.

Gyerekként csak a bátyja kedvéért futott

„Japánba mindenképpen elutazom, hiszen Danielle – remélhetőleg – indul a világbajnokságon. Hogy én futok-e, nem tudom, egyik napról a másikra döntöm el, hogy mit csinálok. Egy biztos: az, hogy negyvenéves vagyok, nem befolyásol.”
Ahhoz képest, hogy Devers nem akart futó lenni, ugyancsak hosszúra nyúlt a pályafutása. Nem tartozott a mozgékony gyerekek közé, kislányként szívesebben babázott. De hogy mennyire gyors, nagyon korán kiderült.

„Sohasem játszottam az utcán, otthonülő típus voltam. A bátyám, Parenthesis büszkélkedett mindig velem, fogadást kötött a barátaival, hogy legyőzöm őket futásban. Ekkor tízéves voltam. Csak beszólt nekem a lakásba, s mire kimentem, megszervezte a versenyt. Én megkértem a mamámat, hogy vigyázzon a babáimra, amíg kimegyek, megnyertem a bátyámnak a fogadást, aztán viszszajöttem.”

Testvére szerint a húga egyáltalán nem fogta föl, hogy menynyire tehetséges, de szerencsére az iskolában észrevették. Igaz, először középtávokon versenyeztették, s Devers 16 évesen 2:11.07 percet futott 800 méteren. A csapatnak azonban gátasra volt szüksége, s az edző Deverst kérte meg a feladatra. A lány nemet mondott, trénere pedig nem hitt a fülének. Azt javasolta, szedje a sátorfáját, és próbálkozzék a rivális csapatnál. Devers megadta magát. A rajtgépet azonban nem volt hajlandó használni, úgy érezte, abból biztosan arcra esik.

„Egy területi versenyen Gail állásból indult, a többiek mellette térdeltek – emlékezett egykori trénere. – Körülöttem az emberek nevettek, mindenki azt kérdezgette, ki az edzője ennek a gyereknek. De amikor ellőtték a rajtot, elnémultak.”
Ugyanúgy, mint két héttel ezelőtt a nézők a Madison Square Gardenben.