„Nem vagyok ijedős”

– Szerdát megelőzően mikor töltött legutóbb kilencven percet a gyepen?
– Megmondom pontosan: három és fél hete, a Mouscron ellen – vágta rá az Anderlecht védője, Juhász Roland. – Azt a meccset vasárnap rendezték, majd szerdán a Lille-t fogadtuk a Bajnokok Ligájában. Aznap csak csereként jutottam szóhoz, ami nem is lett volna gond, inkább az jelentett problémát, hogy a franciák egyenlítő gólja előtt én is hibáztam, s meglehet, ez is közrejátszott abban, hogy a hétvégi bajnokin nem jutottam szóhoz. De még ennél rosszabb is történt velem: a következő edzésen akkora rúgást kaptam a térdemre, hogy azt hittem, elszakadt a szalag. Másnapra szerencsére kiderült, nincs akkora baj, ám két hetet így is ki kellett hagynom. Múlt szombaton a Genk ellen már beszálltam, a szerdai edzőmeccsen pedig végig a pályán voltam, de az igazat megvallva kicsit még most is érzem a lábam. Habár ez nem meglepő, a szakértők figyelmeztettek: az egyenes irányú mozgás egy darabig nem lesz fájdalommentes.

– Még jó, hogy középhátvédként sokszor kell kereszteznie.
– Majd cikcakkban közlekedem… Játék közben azért nem zavar, csak utána szokott kicsit sajogni a térdem.

– Mit gondol, szombat este védőként vagy támadóként vetik be?
– Ha játszom, minden bizonnyal a hátvédsorba állítanak. Tudom, persze, mire célzott: szombaton csatárként küldtek be az utolsó öt percre, s úgy éreztem magam, mint a régi szép időkben. Pályafutásomat ugyanis támadóként kezdtem, azonban három és fél éve már bekket játszom. Most a Genk három egyes vezetésénél álltam be, másodpercekkel azután, hogy az ellenfél gólt szerzett. Akkor már öt csatárral rohamoztunk, úgy voltunk vele, vagy egyenlítünk, vagy kitömnek minket. Nos, kitömtek: négy egy lett a vége.

– Nem unja még az egy négyeket?
– De, nagyon. Az egygólos vereségek is rettentően bántanak, nemhogy a súlyos kudarcok. Az Anderlechttel nem is vagyunk hozzászokva az ilyesmihez, s ahogy hallom, Brüszszelben komoly visszhangja volt a vereségnek, a szurkolók és az újságírók nem kímélték a csapatot az elmúlt napokban.

– Még jó, hogy hazarepült.
– A válogatott miatt örömmel jöttem. Ami pedig az Anderlechtet illeti, mivel jóban-rosszban szeretnék kitartani a klub mellett, a kritikákat természetesen magamra veszem.

– A legutóbbi hazai mérkőzésen…
– Ha kérhetem, ne folytassa. A múlttal nem szabad foglalkozni, azzal csak újra hibáznék, ha a norvégok elleni vereségen rágódnék. Ugyanez vonatkozik a boszniai meccsre is. Hiába nyertünk, azt is el kell felejtenünk. Illetve, tanulni minden mérkőzésből lehet és kell. A saját példámmal tudom ezt alátámasztani: mivel nemrég lettem hátvéd, érzem, hogy még van hová fejlődnöm. Ahhoz, hogy igazán jó védő váljon belőlem, napról napra dolgoznom kell. Amit jól csináltam, át kell mentenem a következő meccsre, amit viszont rosszul, azon valahogy javítanom kell.

– Ha arra kérem, hogy említse meg a három legjobb támadót, akit eddig őriznie kellett, hogyan festene a rangsor?
– Didier Drogba, Zlatan Ibrahimovic és Craig Bellamy. Előbbi kettőt aligha kell indokolni, míg a walesi csatár a kellemetlen stílusa miatt került fel a dobogóra. Igaz, nem- csak nekünk, bekkeknek lehet kellemetlen, hanem saját társainak is: úgy beszélt velük, hogy azt még ellenfélként is rossz volt hallgatni.

– Hakan Sükür vagy Nihat Kahveci neve hallattán megijed?
– Nem vagyok ijedős fajta. Tisztában vagyok vele, hogy ismert, sőt elismert futballistákról van szó, de engem csak motivál, ha klasszisok ellen játszhatok.

– Mit remél a szombati meccstől?
– Egyfelől azt, hogy sokan szurkolnak majd nekünk, másfelől meg azt, hogy higgadtan futballozunk, ahogy azt Ausztriában és Boszniában tettük, és akkor lehet esélyünk a győzelemre. Az Anderlechtben van egy kedves török társam, Serhat Akin, ő sérülése miatt nem jöhetett Pestre, de mielőtt útra keltem volna, azzal zrikált, hogy simán megvernek minket. Nem szép dolog a káröröm, de Brüsszelbe visszatérve szívesen az orra alá dörgölném, hogy legközelebb kicsit szerényebben, Akin…