Még sincs elég kurázsi...

Nehéz szavakat találni egy ilyen összecsapás után... Ismét egy magyar válogatott, amely nem tudott élni a lehetőséggel – amely ráadásul nem is magától hullott az ölébe, hanem kőkeményen megdolgozott érte, visszahozva a már veszni látszó reményt. Bulgáriában a szinte feneketlen kút mélyéről önmagát feltornázva, Görögországban pedig a legerősebb ellenfelet megverve, hogy aztán itthon, Körmenden már szinte minden mellette szóljon. Hazai környezet, lelkes, sőt már-már vérmes közönség, tartalékos vendégek, nem éppen ellenséges játékvezetők, akik már a 16. percben befújták a negyedik személyi hibát az ellenfél legjobbja, Szviatlana Volnaja ellen – mi kell még...? Csak egy 13 pontos győzelem kellett volna. Egy alig több, mint hat duplányi, vagy négy triplányi siker...

És amely a kezünkben volt. Többször is. Először a 15. percben, 23–11-nél, majd a 29. percben, 43–31-nél már nagyon közel álltunk hozzá, aztán a 37. percben, 54–39-nél egy pillanatra be is léptünk a továbbjutás kapuján. Ahonnan gyakorlatilag önként visszakoztunk azáltal, hogy a mérkőzés, a számunkra sorsdöntő csata utolsó három és fél percében képtelenek voltunk a gyűrűbe találni. Sőt pontosítsunk: Englert Orsolya éppencsak beeső ziccere, amely, mint később kiderült, az utolsó kosarunk volt, három perccel és 38 másodperccel a befejezés előtt esett. Innentől kezdve már csak a rivális tudott eredményes lenni. A színtelen-szagtalan fehérorosz válogatott, amely a találkozó utolsó nyolc pontját dobta. Adódik a kérdés: akkor vajon mi is színtelenek és szagtalanok lennénk?

A válasz szomorú: igen. Semleges szemlélő számára ugyanis két gyenge csapat bűnrossz meccse volt a szerdai, amelyen úgy tudott felülkerekedni az egyik fél, hogy mindössze 28 százalékos találati aránnyal ostromolta riválisa kosarát, amely azért veszített még így is, mert nem kevesebb mint 25 labdát ajándékozott menet közben vendéglátójának. Csúnya számadatok ezek, mint ahogy a mérkőzés sem volt szép, a végkifejlet pedig pláne nem, amikor Fehéroroszország idedelegált mindössze kilenc kosarashölgye ünnepelt sikongatva a pályán a vereség után is. Közben a tucatnyi válogatott mezes magyar búslakodva sétálgatott a parketten, amíg a körmendi közönség vastapsa fel nem vidította kicsit. Talán ilyen hazai pályára lett volna szükségünk a görögök ellen is...

És hogy végül miért nem sikerült a kellő különbséggel nyernünk? Nos, a katasztrofális dobóteljesítmény mellett meg kell említeni azt is, hogy az egész támadójátékunk csődöt mondott, mert nemcsak a befejezéseknél voltak gondok, hanem már az előkészítéseknél is. Ahogy arra a szakvezetők is panaszkodtak, nagyon kevés igazi helyzetet sikerült kialakítanunk, ezáltal pedig nagyon kevés, mindössze 17 mezőnykosarat szereztünk. Borzasztóan alacsony szám, különösen ezen a szinten, különösen egy ennyire fontos meccsen... Nem ment a labda, nem sikerültek a labda nélküli mozgások, ritmustalan volt az egész játék, amit csak tetézett a kettes poszt gyengesége, ahonnan, írd és mondd, mindössze három pont érkezett.

Nézzük a másik aspektust: induljunk ki abból, hogy a 47 kapott pont miatt a védekezés legalább jó volt, bár ez sem teljesen igaz, mert jó néhány védőlepattanó elúszott, 11 alkalommal szedték vissza a labdát a vendégek rossz kísérletüket követően. És most már nincs több lehetőség a javításra. Most már ugyanis ott tartunk, hogy hiába verjük meg szombaton akármennyivel a bolgárokat, ha a fehéroroszok hazai pályán kettő és 19 pont közötti különbséggel győzik le a nyilvánvalóan Minszkben minden földi jóban részesülő, és szinte biztos továbbjutóként odautazó görögöket. Az esetleges idegenbeli diadalukkal ugyan nekünk kaparnák ki a gesztenyét a hellének, na de miért törnék magukat, ha egy kényelmes vereség nekik bőven belefér...?

Sajnos helyesbítenünk kell saját magunkat, egészen pontosan a múlt szombati, voloszi mérkőzés után tett kijelentésünket: mert most azt bizonyították be kosarashölgyeink, hogy még sincs bennük elég kurázsi. ---- F ---- A