„Eszem ágában sincs abbahagyni a futballt”

– Mi jut eszébe 1993. szeptember 29-éről?
– Az égvilágon semmi – mondta rövid tűnődés után Lisztes Krisztián. – De ezen nincs miért meglepődni, hiszen én azok közé tartozom, akik nem készítenek statisztikákat, nem vezetnek naplót, akik nem igazán figyelnek az évfordulókra, dátumokra.

– Akkor segítek. Azon a szeptember végi napon mutatkozott be az élvonalban a Ferencváros játékosaként, méghozzá a Csepel ellen. Ezek szerint az eredményre sem emlékszik?
– Fogalmam sincs. Bár úgy hiszem, nyertünk.

– Így van, három nullára.
– Még mielőtt azt hinnék, hogy érzéketlen vagyok, s nyomtalanul múltak el az évek, jelzem, tévednek. Mert tökéletesen emlékszem a Fradival nyert bajnoki címekre, a kupagyőzelmekre, és soha nem feledem a Bajnokok Ligájában játszott mérkőzéseket vagy éppen az atlantai olimpiát.

– Feltételezem, a Bundesligában eltöltött kilenc év sem múlt el nyomtalanul.
– Nem hát, de évszámokat, dátumokat ne is kérdezzen tőlem... Viszont felemelő érzés volt a Stuttgarttal KEK-döntőt játszani, még akkor is, ha az egész mérkőzés alatt a kispadon ücsörögtem. Talán éppen ezért nem nyertük meg a döntőt... Aztán emlékszem a Stuttgart színeiben egy Bayern München elleni meccsre meg még sok más csatára. Büszke vagyok a Brémával szerzett német bajnoki címre és kupagyőzelemre is.

– Bár jelezte, hogy évszámok tekintetében nem áll túl jól, mégis azt kérdezem: melyik szezonját tartja a legsikeresebbnek?
– Könnyű a válasz, hiszen csupán két éve történt, amikor bajnokságot nyertünk a Brémával. Úgy hiszem, minden meccsen játszottam, s így nagyképűség nélkül állíthatom, nekem is részem volt a sikerben. Sőt a brémai évek mindegyike csodálatosnak mondható, hiszen az első évben beválasztottak a Bundesliga legjobb tizenegy labdarúgója közé, a második évben UEFA-kupás helyen végeztünk, a harmadikban pedig megnyertük a bajnokságot és a kupát. De szép is volt.

– Ám mindez már a múlt, s az utóbbi két évben csupán hét mérkőzésen lépett pályára a Bundesligában.
– Sokszor, sok helyütt elmondtam már, hogy a súlyos keresztszalag-szakadásnak tudható be a meccshiány. Látja, ezekre az évekre nem szívesen gondolok, nem is szívesen beszélek róluk. Az a fontos, hogy már túl vagyok mindenen, jó erőben érzem magam, s kész vagyok a játékra.

– Viszont nincs csapata, bár nemrég hírbe hozták a Rapid Wiennel. Elképzelhető, hogy ott folytatja?
– Fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Az azonban biztos, megkeresett egy osztrák menedzser, aki megkérdezte, lenne-e kedvem a Rapidban futballozni. Igent mondtam, hiszen a bécsi együttes közel áll a szívemhez, már csak a zöld-fehér színe miatt is. Úgy tudom, szerződtetésem ügye az elnökség elé került, ám az ülés óta nem jelentkezett a menedzser.

– Csalódott emiatt?
– Egyáltalán nem. Dolgozom tovább rendületlenül, egyedül, járok a Ferencváros mérkőzéseire, s ha tehetem, Lipcsei Péterék idegenbeli meccsein is ott vagyok. Bár közösségi embernek tartom magam, egyelőre mégsem hiányzik a csapat. Tudom, sokan leírnak mostanság, ám jelzem, eszem ágában sincs abbahagyni a futballt.

– Ha tízes skálán kellene értékelnie edzettségi állapotát, melyik számot jelölné meg?
– Legalább a tizenkilencest...

---- J ---- &