„Csak zongoracipelő vagyok”

– Mi a története egy olyan hihetetlen gólnak, mint amilyet ön lőtt Mexikó ellen?
– Túl sok okosat nem tudok mondani: a pillanat műve volt – válaszolta a megunhatatlan kérdésre mosolyogva az argentinok új sztárja, Maxi Rodríguez, aki a hosszabbításban, a 98. percben szerzett kapásgóllal röpítette tovább Argentínát a legjobb nyolc közé. – Amikor mellre vettem Sorín keresztlabdáját, az első gondolatom az volt, hogy lekezelem, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Már csak azért is, mert az ügyetlen lábamra, a balra „csorgott le”. Ám mivel még a levegőben lefékeződött, úgy döntöttem, technikailag kivitelezhető lesz egy lövés. És rárúgtam.

– Mire gondolt, amikor a labda elhagyta a lábát?
– Arra, hogy „Te jó isten, ez a lelátón köt majd ki!” Tudniillik meredek szögben felfelé indult útnak a labda. Bevallom, engem lepett meg a legjobban, amikor hirtelen csapódni kezdett lefelé. Egészen Oswaldo Sánchez kapujának jobb felső sarkáig. Az oldalháló belső felén kötött ki, nem lehetett hárítani…

– Sok gólt rúg ezzel a remek bal lábbal?
– Ugyan! Éppen ellenkezőleg: abszolút jobblábas vagyok, őszintén szólva a bal lábamat csak akkor használom, amikor felszállok az autóbuszra.

– Pedig José Pekerman szövetségi kapitány gyakran játszatja a középpálya bal oldalán is…
– Igen, mert az a terv, hogy olyankor befelé cselezek, és jobbal rászúrom. Ha jobban belegondolok, felnőtt szinten ez volt az első ballábas gólom.

– Mintha csak kölcsönkérte volna Maradona bal lábát…
– Hát ez jó! Az első, futballal kapcsolatos televíziós élményem az ezerkilencszázkilencvenes világbajnoksághoz kötődik, ahol Diegóékat megfosztotta a bíró az aranyéremtől. Otthon néztük a tévét, Bella Vistában, az idősebb barátaimmal – a Chelóval meg a Paraguával (utóbbi magyarul esernyőt jelent – a szerk.) –, és emlékszem, Paragua azt mondta, „egyszer téged is látni majd a világbajnokságon.” Hittem is, meg nem is…

– Mit jelent önnek ez a gól?
– Mindent! Én aztán tudom értékelni. Én, aki a „Barrio Leprosóban” (a „leprások” városnegyedében – a szerk.) nőttem fel, tudom, honnan indultam el. Egyébként, ha ezerszer újra próbálnám, ezerszer a tribünön végezné a labda. Óriási szerencsém volt.

– Mit érzett, amikor a labda a hálóban kötött ki?
– Kimondhatatlan boldogságot. Odarohantam a kispadhoz, a szívem majd’ kiugrott a helyéből, és csak ordítottam, ordítottam.

– A minap azt mondta, hogy a szerbeknek rúgott első gólja volt élete legszebb találata.
– Már nem igaz! Szombat óta ez a ballábas a legszebb.

– Már három gólnál tart, eggyel Miroslav Klose mögött. Világbajnoki gólkirály lesz?
– Ez kizárható! Ez a cím Hernán Crespót vagy Javier Saviolát illeti meg. Nekik szurkolok, én csak zongoracipelő vagyok a csapatban.

– Miért lett olyan borzasztóan nehéz a Mexikó elleni nyolcaddöntő?
– Elárulom: én sejtettem, hogy ilyen meccs lesz. A mexikóiak szeretik tartogatni a labdát, sokat passzolgatnak, s nekünk nem fekszik ez a halogató stílus.

– Pénteken Németország következik. Talán a lehető legnehezebb ellenfél, nem?
– De igen. Egészen más csapat, mint Mexikó. A világbajnoki cím nagy esélyese. Az első pillanattól kezdve támad, mint a veszedelem. Egyféleképpen tudunk győzni: ha sokat birtokoljuk a labdát. És figyelem: ha nálunk van a labda, Argentína a világ egyik legveszélyesebb válogatottja!

– Ön az argentin válogatott legcsendesebb, leginkább magába forduló játékosa. Ehhez képest „La Fiera”, vagyis „Vadállat” a beceneve. Hogy jön össze a kettő?
– Úgy, hogy amikor Rosario Bella Vista nevű kerületében elkezdtem futballozni, s felvettek a Newell’s Old Boys kezdői közé hétévesen, az edzőm rám ragasztotta ezt a becenevet. Ugyanis olyan elszántan, szinte megszállottan játszottam, hogy gyakorlatilag még lelőni sem lehetett. Otthon, Bella Vistában senki sem szólít Maxinak, mindenkinek La Fiera vagyok. Persze az édesanyámnak nem… Hű, de sokat szidott gyerekkoromban, amikor az iskola helyett mindig a labda után mentem… A családi legenda szerint hároméves voltam, amikor először labdába rúgtam, s attól kezdve bármikor meghallottam a pattogás zaját, már indultam is játszani.

– A világbajnokság előtt kevesen gondolták volna, hogy benne lesz José Pekerman kezdő tizenegyében. Aztán mégis…
– Két hónapig sérült voltam, és csak kevéssel a kerethirdetés előtt épültem fel. Aztán egyre jobban ment a játék, és José Pekerman úgy gondolta, én tudom megteremteni az egyensúlyt a támadás és a védekezés között. Sokan hajlamosak elfelejteni, hogy ez volt életem eddigi legjobb szezonja, az Atlético Madridban tizenöt gólt szereztem bajnoki és kupameccseken.