1998-ra a népharag el is sodorta magával az 1994-es gárda nagy részét, de Mario Zagallo szerencséjére időközben felnőtt egy olyan generáció, amelyik már ügyesen ötvözi a kontinentális stílust a hazai tradíciókkal, s erre szép példákat találunk a taktikai felállásban, ezt a variációt követte egyébként később Scolari és Parreira is.
1998-ra a népharag el is sodorta magával az 1994-es gárda nagy részét, de Mario Zagallo szerencséjére időközben felnőtt egy olyan generáció, amelyik már ügyesen ötvözi a kontinentális stílust a hazai tradíciókkal, s erre szép példákat találunk a taktikai felállásban, ezt a variációt követte egyébként később Scolari és Parreira is.
A védelemben maradt a két kőkemény, kissé darabos középső védő (Aldair és Junior Baiano), de a két szélen egy-egy megállás nélkül fel s le rohangáló, támadásokban is kulcsszerepet kapó hátvéd lépett pályára; s a selacao szerencséjére két igazi formabontó-stílusújító géniusz, Cafú és Roberto Carlos töltötte be e szerepeket, s tölti be nyolc év múlva is.
A középpályán is vegyítette Zagallo a régi és az új receptet: maradt a két középső védekező ember, a kapitány(kedvenc) Dunga és a tapasztalt mester találmánya, Cesar Sampaio; de Rivaldo, Leonardo, Denílson és Zé Roberto személyében széleken technikás, a játékban ritmust váltani képes ügyes futballisták szerepeltek.
Támadóival viszont nem alkotott Mario varázslatosat: Brazíliában azóta is soha meg nem bocsájtható bűnként róják fel a mesternek, hogy nem vitte ki magával a jó formában lévő, hatalmas bizonyítási vágy fűtötte, többször is felajánlkozó Romariót, helyet szorított viszont a keretben az akkor már évek óta önmagát nem találó Bebetónak.
Franciaországban láthattuk végre az Állatot, Edmundót is a sárga mezben, azonban a torna idején szokatlanul csendes és a sorba beálló támadó képtelen volt igazolni előzetes jó hírét – ezzel együtt értehetetlen, hogy az ősz kapitány a frenetikus csatárkínálatból miért nem csemegézte ki a német (Élber), az olasz (Amoroso) vagy a portugál (Jardel) gólkirályt, holott mindannyian akkoriban voltak pályájuk csúcsán!
Így aztán a támadómunka dandárja Ronaldóra maradt, aki becsülettel helyt is állt, de a döntő előtti titokzatos események miatt (állítólag kis híján meghalt, s ha Roberto Carlos nem talál rá szobájukban, akkor bizony nekrológot kellett volna gyártani a csatárról) döbbenetesen simán, vita nélkül veszítették el legutolsó mérkőzésüket.
Legfrissebb hírek
