A bűnöktől megtisztulva

A sármos, kék szemű, sötét hajú labdarúgó, a földkerekség legdrágább kapusa, aki 2001-ben 45.9 millió euróért (12 milliárd forint) került a Parmától a Juventushoz, a válogatott keddi, duisburgi edzése után ült a „kínpadra”, vagyis állta a mintegy nyolcvan olasz és nem olasz újságíró – köztük a Nemzeti Sport tudósítója – kérdéseit, igaz, csak azután, hogy dr. Enrico Castellacci, a csapatorvos jelentést adott a sérültek állapotáról: „Totti a combjára kapott egy rúgást, de a ma délelőtti röntgenfelvétel negatív volt, nincs komolyabb baja. Gennaro Gattuso is szépen javul, Gianluca Zambrotta pedig edzett is a többiekkel, azaz minden a legnagyobb rendben.”Vagy talán mégsem? Az első, Gianluigi Buffonnak szóló kérdés minimum zavarba ejtő:– Nem érzi úgy magát, mint Akhilleusz?
– Azért, mert mindenki a sarkamat próbálja célba venni? – kérdezett vissza a kapus. – Nem, én Gianluigi Buffonnak érzem magam. Négyévente egyszer rendeznek világbajnokságot, s én szeretném, ha győzelemhez tudnám segíteni az olasz válogatottat. Ezért minden zavaró tényezőt kizárnék az életemből.
– Nem lehet: a futballbotrány még érdekli az embereket.
– Pedig a háromhetes covercianói edzőtáborban igyekeztem mindent elfelejteni. Engedjék meg, hogy most legalább szombatig élvezzük azt az örömet, amelyet a ghánaiak legyőzése szerez.
– No de mégis, mi lesz most a Juvéval?
– Biztos, hogy nem semmisül meg, hogy talpra áll. Egy történelmi család áll a klub mögött, az Agnellik, no meg az évszázados múlt. Kell lennie kiútnak a labirintusból.

– Mit szól ahhoz a feltételezéshez, hogy esetleges világbajnoki győzelemmel amnesztiát vívhatnának ki maguknak?
– Ennek nincs igazán értelme, hiszen mi, játékosok nem kerülünk a vádlottak padjára. Rólam például bebizonyosodott, hogy sohasem fogadtam a Juve meccseire. Ami viszont az ügy többi szereplőjét illeti, amivel őket vádolják, arra aligha jelenthet amnesztiát egy világbajnoki győzelem.
– Huszonegymillió olasz nézte televízión keresztül a hétfő esti, Ghána elleni meccsüket. Ez fantasztikus, nem? Különösen a történtek fényében.
– Persze hogy fantasztikus! Úgy látszik, hogy a szurkolók is átérzik: lehet, hogy az olasz futball megannyi szereplője hibát követett el, de azért mi mégiscsak Itáliáért futballozunk itt, Németországban. És roppant büszke vagyok arra, hogy az egységes és oszthatatlan olasz nemzet része lehetek!
– Akkor egyfajta „érzelmi amnesztiára” mégis számíthatnak.
– Arra igényt is tartunk. Az érzelmek viharában a szenvedély tisztára mossa az olasz futballt, megtisztít bűneinktől.
– Lehet, hogy önökre is igaz: ami nem öl meg, az megerősít?
– Szerintem képesek vagyunk előnyt kovácsolni a botrányból. Lelkesebben küzdünk, mintha minden rendben zajlott volna. És lehet, hogy nem nyerjük meg a világbajnokságot, de hogy gyengébb csapattól nem kapunk ki, az biztos. Aki le akarja győzni Olaszországot, annak nagyon fel kell kötnie a fehérneműt!

Luigi Riva, az elégedett menedzser

Luigi „Gigi” Riva, az 1970-es mexikói világbajnokság olasz hőse, a rettenthetetlen szárd center Cagliariból – immár évek óta az olasz válogatott csapatmenedzsere – rekedtes hangján, utolérhetetlen eleganciájával az újságírók kedvenc beszélgetőpartnere.
– Emlékszik még, milyen volt a hangulat harminchat éve, Mexikóban? Össze tudná hasonlítani a mostanival?
– Hogyne emlékeznék! Akkor sem voltunk esélyesek, most is mindenki arról beszél, hogy a botrány szétzilálta a válogatottat. És harminchat éve bemasíroztunk a döntőbe!
– Mit szólt a Ghána elleni meccshez?
– Roppant biztató volt, amit láttam. Különösen a második gólunk: Vincenzo Iaquinta egy pillanatra sem adta fel, amikor már nem volt esélye a labda megszerzésére, akkor is idegesítette még Sammy Kuffourt. És neki lett igaza!
– Jobb ez az olasz válogatott, mint a két évvel ezelőtti volt?
– Sokkal! Támadóbb szellemben játszik a csapat, mint a portugáliai Európa-bajnokságon. Most már határozottan látszik Marcello Lippi keze nyoma. Ez már nem a régi catenaccio…