Szikrázó összecsapások, kiszámított taktikázás, egy gól, de összességében unalmas mérkőzés – így lehet megvonni a Szerbia-Montenegró– Hollandia csoportmeccs tanulságát. Győzött a jobbik csapat: a hollandok máris nagy lépést tettek a továbbjutás felé a halálcsoportnak is nevezett kvartettből.
Egyik is, másik is nagyon tartott a másiktól, ez a napnál is világosabb volt. Nem estek egymásnak, inkább óvatosan keresték a vetélytárs gyenge pontjait, és ügyeltek a saját biztonságukra. Úgy is fogalmazhatnánk, nagy taktikai csata dúlt a pályán, de ez azért talán túlzás lenne, különösen a csata és a dúl kifejezés lenne igen megtévesztő. Csordogált a játék, az enyhe holland mezőnyfölény szemlátomást nem ejtette kétségbe a szerbeket, hiszen helyzetet nem fiadzott. Ők ritkábban látogattak át Van der Sar kapujának közelébe, annyira tartottak ellenfelüktől, hogy a középpályások alig-alig zárkóztak fel a támadásokhoz, és így ezek a kísérletek eleve halálra voltak ítélve. Aztán a 18. percben egy figyelmetlenségért nagy árat fizetett Szerbia-Montenegró, az utolérhetetlenül gyors Arjen Robben vezetést szerzett a hollandoknak, és ebből logikusan az következett volna, hogy a hátrányban lévők valamennyit feladnak az óvatosságból, és nekilódulnak az egyenlítés érdekében, de nem ez történt. A szerbek a gólt követően sem változtattak a játékukon, derekasan védekeztek, és kizárólag a gyors ellentámadásokra spekulálva törekedtek a gólszerzésre, ezek hárítása azonban nem okozott gondot a holland válogatottnak. Helyzetig nem jutott el egyik csapat sem, helyzetecskékig viszont igen, ami azt jelentette, hogy egy-egy lövés vagy beadás magában rejtette a gólszerzés lehetőségét, de egyik gárda sem jutott el odáig, hogy igazi esélyt nyújtson rá. Tulajdonképpen végig úgy telt el az első félidő, hogy a hollandok birtokolták a labdát, időnként a kapu elé ívelték vagy nyesték, a szerbek védekeztek, olykor meglódultak, ők is beadtak, de izgalmas pillanatokat nem lehetett elkönyvelni egyik oldalon sem.
Arjen Robben (balra) kellemetlen ellenfélnek bizonyult, Igor Duljaj csak keserves erôfeszítés árán tudta elvenni tôle a labdát
Némi meglepetésre a szünetben Ilija Petkovics lecserélte Szavo Milosevicset, ami azért volt meghökkentő, mert addig egyedül az Osasuna csatára jelentett némi veszélyt a holland kapura. Ám nemcsak a támadósorban, felfogásában is változtatott a szerb együttes: bátran és óriási lendülettel folytatta a játékot a második félidőben. Ez a nekibuzdulás azonban kérészéletű volt, öt perc elteltével visszazökkent a mérkőzés a régi kerékvágásba, azaz holland mezőnyfölénnyel, de különösebb izgalmak nélkül tel az idő. Negyedóra elteltével viszont változatosabb és élénkebb is lett a találkozó, a szerbek egyre többet kezdeményeztek, de akcióik továbbra is nélkülözték a meglepő ötleteket és a pontosságot, gyakran pedig úgy tűnt, mintha a játékosok nem ismernék egymás gondolatait, ami az ennyire összeszokott csapat esetében nyilván nem igaz, de azért jelzi a játékosok bizonytalanságát. Ugyanez elmondható a hollandokról is, hiszen a legtöbb támadásuk azért futott zátonyra, mert a futballisták nem értették meg egymást, és az utolsó paszszok rendszeresen pontatlanok voltak. Ezzel együtt megérdemelten vezettek, majd végül nyertek, mert meggyőzőbben és jobban futballoztak ellenfelüknél, irányították a játékot, többet birtokolták a labdát, és több helyzetük is volt. A szerb válogatott egyszer sem került igazán közel a gólszerzéshez, s ez játékosai képességét, hírnevét nézve igencsak elgondolkodtató.
Ebben a nehéz csoportban minden egyes pont rengeteget számíthat, és ezzel a felfogással a szerbek óriási hátrányba kerültek, Hollandia viszont fontos győzelmet aratott nem jó, nem látványos, ám roppant taktikus játékával, a nagyobb sikerhez azonban sokkal jobb teljesítményre lesz szüksége.
Persze a hollandok aligha bánkódnának, ha az oranje egygólos győzelmekkel menetelne tovább, azonban ezen a mérkőzésen azt észre kellett venni, hogy csupán Arjen Robben gyorsaságára alapozni nem túl bölcs dolog – ő egyedül nem nyerhet meg minden meccset… ---- P ---- &