Az ifjak öregbítették hírnevüket

„Nekem mindegy, ki nyer, csak veszekedés ne legyen” – esélylatolgatás gyanánt ennél többet nem is préselt ki magából az újvidéki magyar kisfiú, de ezzel tulajdonképpen mindent elmondott. A székházhoz legközelebbi kerítést támasztó, mint kiderült, magyar dresszre ácsingózó legénykéhez azért csatlakoztak a helyi Petőfi Sándor elemi iskola tanulói is, akik a mérkőzés előtt szerbül, majd magyarul is a mikrofonba kiáltották, hogy nem-csak a suliban, hanem a sportpályán is tanulni szeretnének, ezért nagy-nagy tisztelettel arra kérnek mindenkit, viselkedjen rendesen. Örömmel jelentjük, ezen a téren nem is volt gond, igaz, Kókai Lajos, a magyar együttes kísérője jó előre megmondta, Szerbia-Montenegró második legnagyobb városa, a megannyi nációnak otthont adó Újvidék nem az a hely, ahol azt nézik, ki milyen származású.

Miután a barátságos mérkőzés helyszínére az interneten a város nevezetességei között emlegetett Vojvodina Stadionba másfél órával a kezdés előtt megérkező magyar utánpótlás-válogatott tagjai tizennegyedszer is végighallgatták a hazai gárda indulóját, már csak a két nemzet himnuszát kellett végigállni, és indulhatott a játék. A mi szempontunkból nem is rosszul: noha papíron mindössze egy csatárt vetett be Róth Antal, Feczesin Róbert mögé, mellé rendszeresen felzárkózott Bori Gábor, Tőzsér Dániel és Magasföldi József is, sőt időnként a védekező középpályásként szerepeltetett Vadócz Krisztián is felbukkant a rivális 16-osán belül. Szerencsére csak nekünk tűnt fel, a szerbeknek nem, hogy Bori Gábor és Tőzsér Dániel milyen jól megértik egymást, rendre vészhelyzet alakult ki a hazaiak kapuja előtt, ha meglódult a magyar bal oldal. Okosan, időnként pedig látványosan járatták a labdát a látogatók, aminek meg is lett az eredménye: s bár a találkozó kellemes napsütésben kezdődött, a házigazdák számára pillanatok alatt beborult, amikor a 24. percben Feczesin Róbert vezetéshez juttatta a májusi Európa-bajnoki döntőről éppen hogy lemaradó csapatot. A kontinensviadalra kijutó szerbek jobbára ívelgetésekkel kísérleteztek (no igen, néhányan a kosarasok válogatottjába is beférnének, akkorára nőttek), ám tán csak akkor lett volna esélyük a Máté Péter, Facskó Tamás hátvédpáros ellen, ha egy létrát is becsempésznek a pályára. Mivel a meccset vezető honfitársuk, Dragomir Sztanovics ezt nyilván kiszúrta volna, ezzel meg sem próbálkoztak, így viszont az első félidő végéig nem is nyílt lehetőségük az egyenlítésre. A magyar fölényt hozó játékrész végét jelző sípszót követően felharsant ugyan a fütty, a Petőfi Sándor Általános Iskola nebulóinak nem kellett elkeseredniük – ez nem a magyar, hanem a szerb együttesnek szólt.

Kár, hogy a második felvonásból csupán hét perc telt el, amikor a kézi hajtású eredményjelzőn már a Domaci 1 – Gosti 1 felirat virított. A vendéglátó góljához némi szerencse is szükségeltetett, de hát így tartja a mondás, szerencséje a jó csapatnak van – és a szerb az. Cseppnyi elfogultság nélkül állíthatjuk: a magyar is. Ha valamelyest rutinosabb (ne feledjük, Róth Antal és stábja félig-meddig új válogatottat épít ezekben a hónapokban), ígéretes kontratámadásai közül egyet-kettőt kihasználva, a győzelmet is megszerezhette volna.

Dragomir Okuka, Szerbia- Montenegró szövetségi edzője úgy nyilatkozott a kezdés előtt: sok jót hallott a magyar gárdáról, kíváncsi, hogy a kontinens élvonalába sorolt tanítványai mire lesznek képesek ellene. Utólag elmondható, a magyar együttes minden szinten méltó partnere volt a házigazdának, sőt – de itt tegyünk három pontot a végére...

Jó: Milovanovics, Purovics, Kraszics, ill. Máté, Vaskó, Tőzsér, Bori, Bank ---- P ---- &