Amerikai álom

– Azt mondják, aki az NBA-ben szerepelt, annak még az unokájának sem lesz anyagi gondja.
– Ahhoz tartósan a tengerentúli profi ligában kell szerepelni – mondta Dávid Kornél. – Ha legalább négy idényt lehúz valaki, tisztes összeg üti a markát. Amikor 1996-ban először odakerültem egy kiválasztó táborba, fogalmam sem volt a keresetekről. Egyszerűen ki akartam próbálni, mire vagyok képes. Az volt a benyomásom, ahhoz, hogy valaki jelentős sikereket érjen el az NBA-ben, mindenképpen el kell töltenie néhány évet az amerikai egyetemi bajnokságban, az NCAA-ben, mert csak ott lehet megtanulni azt a fajta kosárlabdázást, amelyet Amerikában játszanak.

– Most is így gondolja?
– Megváltozott a világ az elmúlt tíz esztendőben. Ha manapság valaki jól szerepel valamelyik európai élcsapatban, az vörös szőnyegen masírozhat be az NBA-be, garantált szerződésre számíthat, temérdek pénzt kereshet. Egyébként teljesen átalakult az NBA működése, már a gyerekeket is megfigyelik szerte a világon. Sohasem látott számban játszanak játékosok az amerikai profi bajnokságban Argentínából, Ausztráliából, Jao Ming szinte kultikus hős Ázsiában. Tinikorban oda lehet kerülni egy NBA-csapat keretébe. Verik a Team USA-t, amely már nem Dream Team. Nekem nincs hiányérzetem az NBA-vel kapcsolatban. Más lett volna, ha tizenkilenc-húsz évesen odakerülök, de huszonhat évesen óriási hátrányban voltam azokkal szemben, akik Amerikában nőttek fel. Ezzel együtt Chicagóban jó szezonom volt. A kutya sem ismert, nemigen figyeltek rám. Sokat játszottam, sok pontot szereztem. Áprilisban, például, én voltam a hónap játékosa a Bullsban.

– Mérhető a különbség az amerikaiak és, ahogyan arrafelé mondják, a világ többi része között?
– Taktikában, dobásbiztonságban, a játék ritmusában szerintem az európaiak már utolérték, talán meg is előzték az amerikaiakat. Ám van olyan erény, amely szerintem nem lesz behozható soha. Ez az egyén adottságaiból fakad. Az afro-amerikaiak szinte helyből ugorják át a palánkot, atletikusságban utolérhetetlenek. De ez más sportágakban is így van, gondoljunk például az atlétákra.

– Egy sportolótól az ön korában általában meg szokták kérdezni, mivel tölti ki majd az életét, ha nem kell nap mint nap pályára lépnie?
– Szerencsére nem vagyok nagylábon élő, pénzszóró típus. Tisztában vagyok vele, hogy a kosárlabdapályán töltött sok-sok év csupán egy időszak, amikor az ember megalapozza élete következő részét. Az amerikai menedzserem szólt, hogy számít rám, ha befejezem, és nekem is vannak a kosárlabdához kötődő terveim. Szerencsére elkerültek a sérülések, sportszerűen élek, így szeretnék még néhány évet lehúzni a profi világban. Még akkor is, ha tudom, az Euroliga mezőnyében csak elvétve lehet olyan kosarast találni, aki az én korosztályomhoz tartozik. Viszont csakis olyan csapatban akarok szerepelni, amelynek a győzelem a célja.

– Ön többnyire olyan együttesekben játszott, amelyek rendszeresen nyertek valamilyen számottevő címet. Mi a különbség egy spanyol és egy litván élcsapatban játszó kosárlabdázó életmódja között?
– A kosárlabdázó élete mindenütt ugyanolyan, és mindenhol különböző. Ugyanolyan, mert edzel, alszol, utazol, meccset játszol. Más, mert az egyik helyen nulla fok van télen, a másikon mínusz húsz. Az egyik helyen télen már háromkor sötétedik, a másikon este hétkor. Csakhogy az ember komfortérzete valahogy jobb a melegben... Ráadásul Spanyolországban megőrülnek a rajongók a kosárlabdáért, minden szervezettebb, óriási tömegek járnak a meccsekre. Litvániában keveset volt velem a család, az nehezebb időszak volt az életünkben. Amikor Amerikában légióskodtam, és ők csak három hónap múlva jöhettek utánam, az borzalmas volt. Itt együtt lehetünk, és ez nagyon fontos. Nekem óriási szerencsém van. A szüleim mindenben támogattak, és a feleségem, Erika is, akivel tizenhárom éve élünk együtt. Rendkívül talpraesett, mindenhol föltalálja magát. A nagyobbik lányom is ilyen. Éppen most újságolta büszkén, hogy már ugyanannyi barátja van Spanyolországban, mint Magyarországon.

– A szintén Spanyolországban profiskodó kézilabdázó, Nagy László azt nyilatkozta, Barcelonában telepedik le. Ön nem gondolt ilyesmire?
– Amíg meg nem születtek a gyerekek, a feleségem divatszaküzletet vezetett. Mostanában a kicsikkel tölti a napja nagy részét, de ha marad egy kis szabad ideje, bújja a divatlapokat. A divatüzlet megnyitására külföldön talán nagyobbak a lehetőségek, mint otthon, de amíg Nagy Laci évtizedes szerződésében bízva bátran tervezhet hoszszabb távra, addig én egy-két éves szerződésekkel ilyesmire nem alapozhatok. Egyébként is, ha befejezem, szeretném otthon élni az életem, és ezzel a családom is így van. Persze ebbe beleférne olyan munkakör is, amelyben sokat kellene utazni, de a bázis Magyarországon lenne.

– Amerika nem jöhet szóba?
– Az teljesen más világ, más dimenziókkal. Csak a csarnok, ahol a meccseket játszottuk, másfél órányi autóútra volt az edzőtermünktől. Ráadásul a fél életemet repülőgépen meg szállodában töltöttem. Annak idején nehezen szoktuk meg, de nyaranta azért visszajárunk. Meglátogatni a barátokat. No és vásárolni. Vicces, de Európában nem kapok a méretemre megfelelő ruhákat, így nem vásárolok egész évben. Viszont, ha kimegyünk Amerikába, megvannak a megszokott boltjaink, ahol minden kapható. ---- A ---- D