„Mert nekem így tetszik…”

A neve An Hjun Szu, három arany- és egy bronzérmet szerzett a Palavela jegén, amivel megelőzte honfitársnőjét, Dzsin Szun Jut és a német Michael Greist (mindketten három aranyat gyűjtöttek) a torinói olimpia legsikeresebb sportolója címért folytatott különversenyben.
A kérdésre, milyen sportág a short track, Torinóban a nézők adták meg a csattanós választ. Hihetetlen vagy sem, de többen voltak kíváncsiak An Hjun Szu és legnagyobb riválisa, az amerikai Apolo Anton Ohno küzdelmeire, mind az „idősebb testvér”, a tradicionális gyorskorcsolya – amúgy szintén nem érdektelen, de jóval kevesebb drámát tartogató – versenyeire.

Nem mintha akkora szakértő lennék, de kettő az egyhez téttel ajánlottam fogadást kollégámnak, hogy An négy aranyéremmel fejezi be az olimpiát. Elbuktam volna, ha belecsap a tenyerembe, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy igazam legyen.
De vajon mivel varázsolta el sokunkat ez a szöuli punk? (Ránézésre feltétlenül lázadónak, valamelyik alternatív kultúra képviselőjének tűnik a srác.) Azzal, hogy az 1000 és az 1500 méteres versenyeken tökéletesen hidegen hagyta az ellenfelek manőverezése. Rendszerint a mezőny végén „lazsált”, majd amikor eljött az ideje, a kanyarban, a külső (!) köríven lépett három gyorsabbat, és máris az élen termett. Mintha más dimenzióban mozgott volna, mintha rá nem ugyanazok a fizikai törvények lettek volna érvényesek, mint a többiekre.
A többiekbe Ohno is beleértendő. Az amerikai fiú is e világi korcsolyázó, természetesen a legjobbak közül való. Hihetetlenül kis íven tud kanyarodni, ott is előz belülről, ahol egy kisegér sem férne el. De Ohno ügyeskedő bravúrkoris, a földi halandók módszereivel operál.
An nem. Ő belép egy vákuumcsőbe, amely beszippantja, miközben a többiek lassított felvételre váltanak, s mire vége a varázslatnak, már a kis koreai vezet – behozhatatlanul.

Csak egyszer fizetett rá életveszélyes taktikájára: a szombat esti 500-as döntőben. Itt is a végén „sunnyogott”, ám a táv túl rövid volt ahhoz, hogy zsenialitása érvényesüljön. Ráadásul Ohno – valószínűleg – kiugrott a rajtnál, a bírók azonban elengedték, és An már csak a harmadik helyig tudott előretörni.
A győzelmi sajtóértekezlet aranyos közjátékkal indul. A tolmácsnő – mivel a váltóban diadalmaskodó szöuli srácok közül egyik sem beszél angolul – megkéri Ant és társait, hogy mutatkozzanak be. Merthogy a fehér embernek minden sárga egyforma – nyilván fordítva is működik a sztereotípia… –, ráadásul nem An az egyetlen festett hajú a dél-koreai hősök között. Túl sokat nem faggatják, mindenki a médiasztárra, az olimpiát egy arannyal és két bronzzal befejező Apolo Anton Ohnóra kíváncsi. Szerencsém van, a folyosón sikerül szóra bírnom Torino ismeretlen hősét.

– Mit szól a három aranyhoz, meg a bronzhoz?
– Miután győztem ezer és ezerötszáz méteren, felcsillant a remény, hogy négy aranyéremmel mehetek haza – mondta An Hjun Szu. – Sajnos az ötszáz méter a leggyengébb számom, nem én voltam az esélyes. Nem is győztem, mert nem a legjobb taktikát választottam. Ettől függetlenül boldog vagyok. Azért ne felejtsék el, hogy honfitársnőm, Dzsin Szun Ju is három aranyérmet szerzett, ő lett az első dél-koreai háromszoros olimpiai bajnok, én csak utána következem!

– Mikor ismerkedett meg a short trackkel?
– Nyolcévesen, amikor néztem a tévében a lillehammeri olimpiát. Cse Dzsi Hun, egy dél-koreai megnyerte az ötszázat, és második lett az ezren, attól kezdve ő volt a példaképem. Azonnal elhatároztam, belőlem is olimpiai bajnok lesz.

– Most már az, ráadásul háromszoros. Bizonyára nemzeti hős Dél-Koreában, hiszen korábban tíz világbajnoki címet is szerzett.
– Azt maga csak hiszi. Sehol sem vagyunk a futballisták és a kosarasok mögött, odahaza sem vagyok sokkal ismertebb, mint itt, Torinóban, ahol be kellett mutatkoznom. Egyébként köszönöm a lehetőséget, hogy beszélgethetünk. Kamszam hamnida.

– Ugyan, én köszönöm. Egyébként milyen a kapcsolata Ohnóval?
– Most már jobb, mint régen volt. Én mindig is szerettem volna barátkozni vele, de ő sokáig tartózkodó volt. Tudja, Salt Lake Cityben úgy lett olimpiai bajnok ezerötszázon, hogy a győztes Kim Dong Szukot kizárták, mert állítólag kilökte Apolót. Attól kezdve feszült volt a viszony közte és honfitársaim között. Különben Salt Lake-ben én már versenyeztem, bekerültem az ezerméteres döntőbe, de részese lettem a tömeges bukásnak, aminek következtében az ausztrál Steven Bradbury olimpiai bajnok lehetett.

– Igaz, hogy Ohno még halálos fenyegetést is kapott Dél-Koreából?
– Nem tudom, az amerikaiak legalábbis ezt állították. Olyanynyira tartották magukat ehhez a verzióhoz, hogy a következő idényben el sem jöttek a szöuli Világkupa-versenyre.

– Meséljen egy kicsit önmagáról. Milyen An, a magánember?
– Másodéves vagyok a szöuli testnevelési egyetemen, s nagyon zavar, hogy nem tudok angolul. Az olimpia után az lesz az első dolgom, hogy elsajátítsam a nyelvet. Egy időre ki akarok menni Ausztráliába, ugye, ott is angolul beszélnek?

– És a család?
– Még nőtlen vagyok, bohém, persze dél-koreai mércével mérve. Mert azért tiszteletben tartom a hagyományainkat. Mindent az edzőmnek, egyben egyetemi tanáromnak, Dzseon Mjung Kjunak köszönhetek, aki itt van Torinóban is. Szöultól háromnegyed órányira lakunk, négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, van két öcsém és egy húgom.

– Miért festi szalmasárgára a haját?
– Nem találja ki: mert nekem így tetszik…