Felnőtt lett a tiniből

Az aranyat, a küldöttség egyetlen aranyát, megint kedvenc számában, a 200 méteres vegyes úszásban szerezte, az előfutamban és a döntőben is világcsúcsot elérve. Akik figyelik a sportot, ezt nagyjából tudják a pécsiek egyik kedvencéről, a saját szurkolótáborral büszkélkedő Pásztory Dóráról. De hogy milyen is ő valójában, honnan vezetett az útja a dobogó tetejéig, azt talán kevesebben ismerik.
- Palotabozsokról tizenegy éves koromban kerültünk Pécsre, ekkor kezdtem el rendszeresen úszni Tolja papánál (Petrov Anatolij edző - a szerző). Előtte a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány rendezvényein, táborozásain Málnai István tanított meg úszni, de az csak alapszint volt. Amikor Pécsre költöztünk, a választásnál az egyik fő szempont az volt, hogy úszhassak, mert mondták, hogy a legtermészetesebb módon az úszással fejlődhet a bal kezem. Szerencsére Tolja bácsi elvállalt - eleveníti fel a múltat Pásztory Dóra.

- Korábban ismerték az ukrán származású edzőt?
- Nem, a véletlennek köszönhetem a találkozást. Egy ismerős ajánlotta az ANK-t, és ott őt. Az elején heti háromszor kellett úszni járni, de én kértem, hadd mehessek többször, így lett belőle öt alkalom. Tolja bácsi külön foglalkozott velem, egészen addig, amíg fel nem hozott olyan szintre, hogy csoportba kerüljek. Ez körülbelül fél évig tartott. Akkor az ANK-ban élénk úszóélet folyt, én inkább a nálam fiatalabbakkal úsztam, mert volt egy kis lemaradásom.
- Szeretett úszni, vagy csak azért csinálta, mert jót tesz az állapotának?
- Szerettem. Nagyon jó társaság volt, azért is jártam le szívesen.

Megérezte a győzelem ízét

- Mikor gondolt először arra, hogy akár sportolói pályafutás is lehet ebből?
- Kilencvenhatban tudtam meg, hogy a mozgáskorlátozottaknak is rendeznek versenyeket. Addig csak ép társaimat láttam versenyre menni, és nagyon irigyeltem őket. Bezsongtam, hogy én is szeretnék versenyezni. Egészen addig tartott ez az állapot, amíg meg nem láttam a budapesti ötvenméteres medencét. Én otthon csak huszonöt méteresben úsztam, és azt mondtam, ezt a hatalmas távot én nem tudom teljesíteni. Anyukám ezt el is hitte, és végigaggódta a versenyt, hogy valóban nem úszom le. Akkor egyébként három aranyat nyertem, és megéreztem a győzelem ízét. Innen kezdve mindig az újabb verseny, az újabb győzelem érdekelt. És már megfogalmaztam a nagy vágyat is: Sydneybe kijutni.

- Mennyire követte a sporteseményeket?
- Abban az időben zajlott az atlantai paralimpia, Vereczkei Zsoltról már tudtam, számomra ő volt az első élmény, nem véletlenül lett legenda. Akkor már másodszor nyert aranyat az ötven háton. Ezt figyelemre méltó teljesítménynek tartottam, olyannak, amely egyszer számomra is cél lehet. De még kicsi voltam… A választóvíz kilencvennyolc volt, amikor a válogatottba kerültem. Akkor szerepeltem először kétszáz vegyesen. Tolja bácsi mondta, induljak el, hogy lássák, mind a négy úszásnemben tudok úszni. És ekkor kezdődött a tudatos felkészülésem a kilencvenkilences Európa-bajnokságra, ami persze inkább az edzőm részéről volt tudatos. Kilencvenkilenc a berobbanás éve, augusztus tizedikén, Tolja bácsi szülinapján nyertem Európa-bajnoki aranyat kétszáz vegyesen. Megfigyeltem, hogy én a születésnapok specialistája vagyok, mert Athénban szeptember huszonkettedikén, a száz hát napján a nagymamámnak és a menedzseremnek, Hári Józsefnek, míg huszonharmadikán, amikor az aranyat nyertem, Tantos Balázsnak volt a születésnapja. ---- - És el is jutottunk Athénig. Mennyiben volt más a sydneyi és a mostani olimpia?
- Más volt a felkészülés. Tizenhat éves koromban még Tolja bácsi irányított, én teljesen alárendeltem magam az ő akaratának. Húszévesen már nekem is voltak ötleteim, partnerként, egyenlő félként dolgoztunk. Persze, voltak nehéz helyzetek, mert mindketten nehéz emberek vagyunk. Én mást akartam, és ezt el kellett fogadtatnom, de mégiscsak ő az edző, úgyhogy többször meghajoltam az akarata előtt. No és azért is más év volt, mert Tolja bácsinak olimpikon tanítványa is volt, Jakabos Zsuzsi. Egyébként szerintem nincs még egy edző, aki két szinten is ilyen versenyzőt nevel. Szóval, fizikailag meg kellett volna osztódnia kettőnk között, ami lehetetlen. Mivel én vagyok a tapasztaltabb, mondtam, az edzőtáborokba inkább Zsuzsival menjen, nekem Tolja bácsi fia, Petrov Iván, valamint Tantos Balázs ugyanazt nyújtotta, amit korábban megszoktam. Fontos különbség még, hogy most nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb volt a válogatottban a hangulat, amiért köszönet a vezetőknek, mert feszültségben nem lehet dolgozni. Nagyon jók voltak az edzőtáborok, ahol összecsiszolódott a csapat.

- Vagyis problémamentes volt a felkészülés.
- Azt azért nem mondanám. A nehézségeim lelki eredetűek voltak. Húszévesen mindent az olimpiának rendeltem alá, pedig én mindig pörgök, szeretem a társaságot, a mozgást. Erről lemondtam. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy mindenki aranyat vár tőlem. Ha nyerek, az természetes, ha viszont vesztek, hibáztatni fognak, és ez nyomasztott. Ilyen állapotban voltam, amikor Lénárt Ágota pszichológushoz kerültem. Nem magamtól mentem, küldtek hozzá, és ő kihozott a gödörből. Ezt nem szégyellem, az árnyoldal is a felkészülés része. Athén előtt két héttel kritikus időszakot éltem át, görcsöltem, ha a kétszáz vegyesre gondoltam, az edzéseken is rossz időt úsztam. Aztán ez elmúlt, élveztem az edzéseket otthon és Athénban is. Az olimpián egyébként a száz pille volt a csúcs, nagyon élveztem. A három úszásom közül pedig a száz hát a legkedvesebb, bár azon nem szereztem aranyat, de nagy meglepetés volt. Úgy lettem második nagy csatában, hogy nüanszon múlt az aranyérmem. A kétszáz vegyesről meg csak anynyit mondanék: a kétezer-kettes vébé után nem hittem, hogy még egyszer olyan nagy fölénnyel tudok nyerni. Olasz ellenfelem a verseny után azt mondta, ők tudták, hogy csak az ezüstéremért küzdhetnek.
- A versenyekig csak az edzésekkel tőrödött, még azt a pohár pezsgőt sem fogadta el, amellyel a második ezüstérme után köszöntötték a magyar csapatirodán, mondván: még dolga van, úsznia kell. A győzelem után hogy ünnepelt?

- A vegyes utáni este sétáltam a faluban, mert nagyon sok minden, ugyanakkor semmi sem volt bennem. Nem tudom, ez érthető-e… Szóval, ezt ki kellett sétálnom magamból. Ekkor nem pörgésre, hanem nyugalomra vágytam. Aztán egy este a csapattal bementem a városba örömködni, de az igazi ünneplés itthon vár rám.

A jövővel nem foglalkozik

- Ha ünneprontónak tart is, akkor sem hagyhatom ki a kérdést: folytatja Pekingig? A szakemberek szerint beleférne a pályafutásába.
- Most nem gondolkodom előre, sodródom, igyekszem mindent kiélvezni. Már Athénban is mondtam, hogy főfoglalkozású boldog ember akarok lenni. Pótolom azt, ami eddig kimaradt az életemből: sokat leszek együtt anyukámmal, a barátaimmal, el akarok menni a nagyszüleimhez nyaralni, ami még húszévesen is nagyon hiányzik. Megígértem, hogy elmegyek hozzájuk, és náluk, Marcaliban aranyéletem lesz egy hétig. Ott leszek minden PVSK-kosármeccsen és Kispál és a Borz-koncerten. Teleeszem magam anyukám csirkepörköltjével és galuskával. Ez nálunk olyan étel, amit versenyről hazaérve nem is kell kérnem, anya telefonálás nélkül is tudja, mivel várjon. Ha hiányzik majd az úszás, úszni megyek, de még nem edzeni. Elképzelhető, hogy már egy hónap múlva az uszodában leszek, de az is lehet, hogy több idő marad ki. Nem tudom. ---- "Úgy emlékszem, tíz-tizenegy évesen jött le az uszodába. Láttam, hogy tud mozogni a vízben, de még semmi különösre nem gondoltam, csupán arra: hogyan lehetne őt úgy beépíteni a közösségbe, hogy a hiányosságait ne érezhesse. Akkoriban mintegy hatvan tagja volt az ANK Úszóklubnak, öttől tizennyolc évesig. Dóri úszott, úszott, majd elkezdett a mozgáskorlátozottak versenyeire járni, és egy idő után jöttek a sikerek is. Amikor egy versenyről olyan diplomát hozott, amely igazolja, hogy 961 pontot ért a teljesítménye, ami szuper, ugyanis az ezer a világcsúcs, felhívtam Koller István szövetségi kapitányt, hogy vegyék be a válogatottba. Ez kilencvennyolcban volt, két évvel Sydney előtt. Akkor már sportoló volt, egyre jobban oda kellett figyelni rá. Egy év múlva Európa-bajnok lett, aztán következett Sydney, majd Athén, ahol szinte ellenfél nélkül lett megint aranyérmes kétszáz vegyesen, nem is kellett izgulni érte. De ezt sokan tudják, látták. Azt szeretem benne, hogy az edzőjével nyílt, őszinte, sohasem hazudik. Ez jó tulajdonság. Az már kevésbé jó, hogy néha lusta, noszogatni kell az edzéseken. Ám ha közeleg a nagy verseny, már rendesen dolgozik."

(Petrov Anatolij, Dóri mestere)