Athén különleges játékokat akar

Vajon mi vár ránk Athénban? – nézünk egymásra fotós kollégámmal, akivel amolyan helyzetfelmérő kirándulásra jöttünk. Már csak egy esztendő van az olimpiáig, 2004. augusztus 13-án pénteken este az ünnepélyes megnyitó keretében meggyújtják a lángot, amely valamivel több mint két hétig, egészen pontosan augusztus 29-ig hirdeti majd büszkén: itt, ebben a városban rendezik meg a világtörténelem eddigi talán legnagyobb eseményét – éppen a napokban kürtölte világgá a hírügynökség, hogy a sydneyi rekordot megdöntve, valószínűleg 202 ország sportolói gyülekeznek majd Athénban –, a XXVIII. Nyári Olimpiai Játékokat. A gépből kilépve, már a folyosó falán látható képek jelzik: a görögök nagyon készülnek. Amerre csak néz az ember, mindenfelé az ötkarikás játékok plakátjai tekintenek vissza.

Nincs ok az aggodalomra

A határőr gyorsan dolgozik, alig néhány perc múlva már a csomagokkal a kezünkben léphetünk ki a váróba, ahol már vár Márkus Gergely, az Európai Triatlon-szövetség főtitkára, aki szeretett sportágának szakmai felügyeletét látja el itt Athénban, vagy még egyértelműbben fogalmazva, ő és az általa vezetett csapat felel azért, hogy az olimpia triatlonversenyei körül minden rendben legyen. Megbízásából adódóan már hónapok óta itt van, így az ő helyi tapasztalatai értékes támpontot jelenthetnek.
"Ez a repülőtér már az olimpiára épült, a régit, amely közelebb volt a tengerhez, bezárták, sőt az a környék lesz majd a versenyek egyik központja. A reptérről bevezető út egy része már kész, a többi most épül, mint úgy általában minden. Ha beljebb érünk a városba, meglátjátok, hogy szinte mindenhol folynak a munkálatok, éppen ezért az egész város egy nagy forgalmi dugó. De nemcsak a sportlétesítmények épülnek, hanem a metró, a város első villamosa és az új repülőteret a centrummal összekötő gyorsvasút is most készül. Első látásra talán ijesztő lesz, de a helyiek szerint nem kell aggódni: azt mondják, minden időben elkészül, semmi ok az idegeskedésre. Bár a déliekre jellemző kicsit kényelmes mentalitás általában a görögöktől sem áll távol, a játékokkal kapcsolatban nagyon is mozgékonyak, érzik, hogy minden egyes eltelt napnak megvan a maga jelentősége.”
Időközben beérünk a városba, ahol azonnal megtapasztaljuk, hogy Márkus Gergely nem túlzott: a forgalmi dugóba már a város szélén beleszaladunk, a lezárt utak, a tucatszámra tornyosuló daruk és építkezések még a sport iránt kevésbé fogékony turistának is jelzik, itt valami nagy dolog van készülőben. Az immár több hónapos helyismeretnek köszönhetően kis párhuzamos mellékutcákon próbáljuk megelőzni a dugóban ácsorgókat, s e manővereknek köszönhetően alig több mint fél óra alatt beérünk a központtól nem messze lévő szállodába.
A 21 emeletes President Hotel athéni felfedezőutunk kiindulópontja.

Nehéz behozni a kiesést

"Az olimpia szervezőbizottságának épülete? – Kérdez vissza a recepciós. – Bármelyik taxisnak mondják, odaviszi önöket. Ez az épület most majdnem annyira közismert nálunk, mint a Parthenón.”
Bár némi fenntartással fogadjuk az iméntieket, néhány pillanattal később megbizonyosodunk arról, hogy nem túlzott a recepciós: éppen csak hogy kiejtjük a kulcsszót, ATHOC (ez az olimpia szervezőbizottságának angol nyelvű rövidítése), sofőrünk máris bólint és indul. A forgalom semmivel sem lett kisebb, a hőség viszont talán még elviselhetetlenebb, így jólesik a hideg levegő, amit a légkondicionáló fúj. Ez errefelé a taxikban legalább annyira kötelező, mint az taxióra. Szerencsénkre egy angolul jól beszélő, 59 éves vezetőt fogunk ki, aki állítása szerint külföldön még sohasem volt, sőt Szalonikinél messzebb még egyszer sem merészkedett (vajon hasonló adottságokkal hány angolul beszélő taxist találunk Budapesten…?), így van alkalmunk egy kicsit megismerni a helyiek véleményét az olimpiáról.
"Tudja, mi nagyon örülünk annak, hogy itt lesznek a játékok – magyarázza Petrosz. – Ha járt itt korábban, akkor tudja, milyen város volt azelőtt Athén: rossz volt a közlekedés, szinte mindig zsúfolt volt a város, a káosz uralkodott. Talán nem annyira, mint most az építkezések miatt, de majdnem. Viszont már látjuk a végét, és tudjuk, hogy utána milyen jó dolgok maradnak itt nekünk. Az utak, a metró, a villamos, az épületek, mind segítik, hogy Athén igazi világvárossá váljon. Egy év múlva ilyenkor rá sem lehet majd ismerni a városra, s újabb két-három év elteltével pedig még jobb lesz itt az élet.”
Petrosz tősgyökeres athéniként láthatóan büszke a környezetére, s mint mondja, ezért még azt is hajlandó elviselni, hogy ezekben az években a kormány megemelte az adókat, hiszen ezt a sok mindent valamiből fizetni kell. Az viszont bosszantja, hogy ennyire az utolsó pillanatban készül el minden: "Másfél-két évig azon ment a vita, hogy melyik cég kapja a szervezést, ki építheti fel a csarnokokat, a stadionokat és a többi létesítményt. Közben meg ment az idő, és mire végre döntött a kormány, már majdnem 2000 volt. Ha nem marakodnak ennyit, sokkal előrébb járnánk.” – mondja, s miközben a kezével bosszúsan gesztikulál, hozzáteszi, tudja ő, miért vártak ennyit: nagy pénzről van itt szó, s nyilván a kormánynak sem volt mindegy, hogy ki vagy kik sütögethetik a pecsenyéjüket.

Az olimpia érzelmi kérdés

Megérkezünk. Hatalmas, egész háztömbnyi épületegyüttes, amit magas kerítés vesz körül, a bejáratnál pedig fegyveres őrök vigyázzák a rendet. Hát igen, a sporthoz a gólokon, a centiken, a másodperceken túl ma már ez is hozzátartozik. A többlépcsős ellenőrzésen átjutva odabenn már vár Vajda László. A Magyar Olimpiai Bizottság korábbi munkatársának szakértelmére a sydneyi szervezők is igényt tartottak, miként most a görögök is: az ATHOC alkalmazottjaként a különböző nemzeti olimpiai bizottságokkal való kapcsolattartás az ő és az általa vezetett részleg feladata.
"Ez hatalmas, több ezer embert foglalkoztató szervezet – magyarázza. – A görögök igyekeztek felhasználni a korábbi játékok tapasztalatait, így azt kell hogy mondjam, kisebb zökkenőket leszámítva minden úgy megy, ahogy mennie kell. Tudom, sokan aggódnak amiatt, hogy a létesítmények nem készülnek el, de aki például emlékszik még Barcelonára, az tisztában van azzal, hogy a tizenegy évvel ezelőtti játékok előtt sem álltak jobban a szervezők, és mégis minden elkészült. Minden az ütemterv szerint készül, van, ami már egészen jó állapotban van, ilyen például a kajak-kenu pálya, vagy az a csarnok, ahol többek között a súlyemelő-versenyek lesznek, s van, ahol még több a tennivaló. De én azt mondom, nincs ok az aggodalomra, minden rendben lesz, minden időre elkészül. A helyiek egyébként, talán a nehézségek miatt is, meglehetősen érdekes szlogent választottak maguknak. Olimpiáról olimpiára várták, hogy Juan Antonio Samaranch, a NOB elnöke miként minősít. Van, ahol azt mondta, hogy a legjobb hangulatú olimpia volt, máskor a számítástechnikai hátteret dicsérte. Aztán Sydneyben kimondta a bűvös mondatot: ez volt minden idők legjobb olimpiája. Az athéniek tudják, hogy ezzel nem lehet, vagy nagyon nehéz lenne versenyezni, ezért inkább azt hangoztatják, hogy az övék nem a legjobb olimpia lesz, hanem a legkülönlegesebb. És ebben minden benne van.”
S hogy ezt a legkülönlegesebb jelzőt mennyire fontosnak tartják a helyiek, jelzi, hogy néhány perccel később a sajtóval foglalkozó csoport helyiségében Ektor Emmanuilidisz is megismétli. Sőt, gyakorlatilag ezzel kezdi a beszélgetést, amely aztán újabb értékes információkkal szolgál. Ektor a város térképén pontosan megmutatja, hogy hol milyen sportág megrendezésére alkalmas létesítmények épülnek, elmagyarázza, milyen lesz az olimpiai falu, szól a forgalmi nehézségek ellen kitalált, s a játékok ideje alatt reményei szerint tökéletesen működő olimpiai sávokról (a buszsávokhoz hasonlóan, a helyszíneket összekötő utakon egy-egy sávot lezárnak az ötkarikás játékok résztvevőit szállító járművek számára), a jegyárakról (a két szélsőség: a kevésbé népszerű sportágak selejtezőit már 10 euróért meg lehet nézni, míg a nyitó- és záróünnepségen a legelőkelőbb helyek 950 euróba kerülnek), és persze a sajtóközpont pazar szolgáltatásait sem hagyja ki a felsorolásból. A komplett és valóban minden igényt kielégítő tájékoztatás közben azon gondolkozom, vajon hányadszor mondhatja el mindezt. Mindegy, a lényeg, hogy nem érezhető rajta a gépiesség, lelkes és láthatóan szívesen beszél az olimpiáról. Mikor ezt az érzésemet megosztom vele, büszke mosollyal az arcán válaszol: "A görög embereknek az olimpia sokkal többet jelent egy sporteseménynél. A játékok gyökerei miatt nekünk ez elsősorban érzelmi kérdés, itt mindannyian a szívünket is beletesszük.”
Az épületből kifelé menet még meghallgatjuk Vajda László tanácsait arra vonatkozóan, mit érdemes megnézni, melyik építkezéseknél lehet már látni igazán látványos dolgokat, s miután figyelmeztet arra is, hogy a szigorú szabályok miatt bemenni valószínűleg sehová nem lehet és a fényképezést is korlátozzák, elbúcsúzunk. Holnap a nyakunkba vesszük a várost.

Hatott az öt euró

Reggel a megbeszélt időpontban Petrosz már vár a szálloda bejárata előtt. Egyeztetjük a programot, aztán indulunk. Első állomás a leendő Olimpiai Park, ahol többek között az Olimpiai Stadion, az uszoda, a teniszközpont, a kerékpáros stadion és a sajtóközpont lesz. Sofőrünktől útközben megtudjuk, hogy ő bizony amióta az eszét tudja, az Olympiakosznak szurkol, s meggyőződéssel állítja, hogy "Lajosz Detari” volt a csapat történetének eddigi legjobb focistája. Elmeséli egy-két gólját, ezzel is megy az idő, s kiderül az is, hogy őt bizony csak a labdarúgás érdekli, a többi sportág hidegen hagyja. Az olimpián is kizárólag erre kíváncsi, s már most spórol, hogy ott lehessen néhány meccsen. Megérkezünk. Óriási a felfordulás, mindenhol folyik az építkezés, nagy a por. A sajtóközpont előtt egy hatalmas óra hirdeti, hogy 365 nap múlva kezdődnek a játékok, bemenni azonban – igazolván Vajda László szavait – nem lehet. Negyedórás séta, keresztül a feltúrt utakon, s megérkezünk az Olimpiai Stadionhoz. Míg az útépítésnél senki nem kérdezte meg, hogy ugyan mit keresünk az építési területen, a stadionnál egy biztonsági őr lép elénk: nem lehet bemenni. Elmondjuk neki, hogy csak ezért jöttünk Magyarországról, mire megenyhül: bemehetünk, de a fényképezőgép kinn marad. Aztán egy kis győzködés, no meg öt euró a zsebbe megteszi a hatását: menjünk, fényképezzünk, de nem túl feltűnően. Igencsak lehangoló kép fogad, egy év múlva biztosan jobban néz majd ki itt minden. A gyepen egy céltábla áll, egy íjász úgy jó 50 méterről veszi célba és találja el a közepét. Körülötte teherautók, betontömbök, vasrudak, amik jelzik, ez még messze nem az olimpia selejtezője…
Az Olimpia Park további, éppen épülő létesítményeit viszont már tényleg csak kívülről, a kerítésen túlról láthatjuk. Nagy munka folyik odabenn, ez kétségtelen, de hát kell is: az olimpia idején ezen a területen naponta több százezren fordulnak majd meg.
Beülünk Petrosz mellé, aki az olimpiai faluig tartó úton újabb sztorikkal szórakoztat. Elmeséli például, hogy annak az autópályának a vége, amin most éppen kifelé megyünk Athénból, most épül a városban, mégpedig úgy, hogy egy, a tengerbe érkező folyót fednek be vele. Hüledezünk és elképzeljük, milyen érzéseket váltana ki odahaza, ha mondjuk a Dunát egy autópályával letakarnák. Brrr. Még belegondolni is szörnyű…
Letérünk az autópályáról, és egy mellékútnak is csak jóindulattal nevezhető betoncsíkon eljutunk az olimpiai faluhoz, a sportolók leendő szálláshelyéhez. Persze jövőre már innen is kétsávos út vezet majd be a városba, a mostani megközelítés azonban még meglehetősen kalandos. A falu egyébként kívülről olyan, mint egy hatalmas lakópark: néhány helyen már látható, milyenek lesznek a házak, és ezek alapján kijelenthető, szép környezetben, nagyon kulturált épületek várják majd az olimpikonokat. Persze, majd ha elkészül. Igaz, van még idő, ugyanis a falut hivatalosan 2004. július 23-án nyitják meg, addig viszont még itt is nagyon kemény munkára lesz szükség.

Petrosz kicsit szomorú

Irány vissza a belvárosba. Több mint egyórás autózás után feltűnik a már-már valószínűtlenül kék tenger, aminek a partján – kell-e mondani – újabb építkezések várják a gyanútlan turistát. A "Faliro Coastal” komplexum láthatóan, hasonlóan a korábbi helyszínekhez, még messze van a kész állapottól, de azért már kivehetőek a sportcentrum körvonalai: a focidöntőnek otthont adó Olympiakosz Pireusz labdarúgó-stadionját átépítik (szomorkodik is Petrosz, hogy emiatt máshol játssza a csapat a hazai meccseit), a Béke és Barátság Sportcsarnokot – itt a röplabdázók csatáznak majd – felújítják, emellett már készül a strandröplabda-stadion és az a csarnok, ahol majdan az ökölvívó- és a tékvandó-versenyeket rendezik, s itt lesznek a kézilabdatorna csoportmérkőzései is. A közlekedés errefelé is nehézkes, de ha az ember elképzeli, hogy a tenger micsoda pazar díszlettel szolgál majd ennek a helyszínnek, rögvest elmúlik a bosszúság. Ráadásul ez az érzés csak fokozódik, amint a parton tovább haladunk dél felé, a "Heliniko” komplexum felé. Még most, az útlezárások idején sem kell tíz percnél több idő, hogy a készülő villamosvonal (szinte hihetetlen: ez lesz ennek a 4.5 milliós nagyvárosnak az első villamosa…) mellett haladva megérkezzünk a régi repülőtér helyén kiemelkedő, s méretében a korábbi centrumokkal vetekedő komplexumhoz. Bár a leendő létesítményeknek még itt is csak a körvonalai látszódnak, ennek ellenére viszonylag gyorsan felmérhető, melyik lesz a baseballstadion, hol játsszák majd a gyeplabdatorna mérkőzéseit, s már állnak annak a csarnoknak a vázai is, amelyben alig több mint egy év múlva a kosárlabdázók, a kézilabdázók és a vívók csatáznak majd az olimpiai érmekért. Fotós kollégám – miként a korábbi helyszíneken – itt is készít néhány felvételt, s miután a többséghez hasonlóan ezúttal is különösebb gond nélkül sikerül bejutnunk az építési területre (úgy tűnik, hiába valóak a Vajda László által is említett szigorú szabályok, az őrök és a munkások ugyanis nem nagyon foglalkoznak azzal, hogy ki és miért sétál körülöttük…), egészen közelről nézhetjük meg a készülő, szépülő létesítményeket.
A belváros felé haladva még megállunk a Panathinaiko Stadionnál. Aki járt már errefelé, az biztosan látta, de a sport iránt egy kicsit is érdeklődők számára is ismerős lehet ez a sajátságos, U alakú stadion, amely már 1896-ban, az első modernkori olimpián is a versenyek helyszínéül szolgált, 2004-ben pedig az íjászok küzdelmei mellett a maratoni futók is itt érkeznek majd célba. A Panathinaikot "természetesen” lezárták, nem fogják elhinni: a felújítási munkálatok miatt. Azok a turisták, akik többek között ezt is szerették volna megnézni Athénban, a kerítés hiányosságait kihasználva be-bekukkantanak, mások pedig inkább felkapaszkodnak a falra és úgy néznek be, de félő, hogy ez nem elégíti ki a kíváncsiságukat. Hiába, ennél többre most nincs lehetőségük.
"Akármerre is mennek a városban, tíz percen belül biztosan egy építkezésbe botlanak” – mondja búcsúzóul alkalmi idegenvezeítőnk, mikor a szállodánál kiszállunk a taxiból. Hiszünk neki, már csak a tapasztalat miatt is, majd még besétálunk a turisták által kedvelt Szintagma térre és onnan a rendkívül barátságos délies hangulata miatt joggal híres Plaka negyedbe. Ezen a tájékon nem lesznek stadionok (nehéz is lenne az ottani Váci utcába odaképzelni egy olimpiai sportcsarnokot), ám a harmadik metróvonal építési munkálatai miatt itt is kerülgetni kell a földkupacokat. A város érezhetően minden ponton készül 2004-re, az üzletek viszont már most olimpiai lázban égnek: minden, magára valamit is adó boltban már kaphatóak az athéni olimpia emblémájával és a két kedves kabalafigurával, Phevos-szal és Athenával díszített pólók, táskák, törülközők, úszósapkák, papucsok, melegítők és még ki tudja mi minden. Persze nem ok nélkül: az üzletek tele vannak emberekkel, az utcákon pedig lépten-nyomon belebotlani olyanokba, akiknek a kezükben lévő olimpiai emblémás szatyor mélyén egy-két ilyen ajándéktárgy lapul. S ha netán akadna, aki mindezek ellenére mégis elfeledkezett volna akár csak egy pólót is venni, az athéni repülőtér tranzitjában, az indulásra várva még pótolhatja mindezt. Megtesszük mi is, majd a már ismerős, az ötkarikás játékok plakátjaival díszített folyosón besétálunk a repülőgépbe.
Búcsúzunk Athéntól. Igaz ugyan, hogy a város jelenlegi állapota talán ad némi alapot az aggodalomra, de látva a helyiek hozzáállását, az ügyszeretetüket és a lelkesedésüket, biztosak vagyunk abban, hogy az álmuk valóra válik: tényleg az övék lehet a legkülönlegesebb olimpia…