Tornyi Barnabás a múlt héten bejelentette visszahúzódását.
A Dunaferr vezetőedzője részleges némasági fogadalmat tett, kijelentette, hogy ezentúl nem nyilatkozik a taktikán kívül semmiről, inkább lenyeli a véleményét, történjék bármi is vele vagy a csapatával. Nyugalomban akar élni és dolgozni, mostantól fogva akár fát is vághatnak a hátán, a meccseiket addig vezethetik a játékvezetők, amíg kényük-kedvük tartja, mindez nem fontos, csak az a lényeg, hogy béke, szeretet és mosoly lengje körül a személyét.
Ahogy mondani szokás: addig legyek csak nagyon szegény ember, amíg ez így lesz. Félreértés ne essék, nem Tornyi Barnabás eltökéltségét kérdőjelezem meg, amennyire ismerem, igen makacs ember, akár ki is telik tőle, hogy valóban legfeljebb az időjárásról lesz hajlandó hivatalosan értekezni. Csupán arra számítok, hogy gyorsan belátja – elnézést a durva modortalanságért! –, ez a fogadalma talán a legnagyobb szamárság, amit valaha is kiejtett a száján.
Tornyi Barnabást lehet szeretni és nem szeretni, mindkét tábor nagysága nyilván jelentős, de egyéniségét senki sem vitathatja el. Valóban gyakran kavart vihart a véleményeivel, de mennyivel vagyunk előrébb a langyos, semmiről sem szóló emberekkel? Azokkal, akik tényleg mindig csöndben vannak, akiket érhet bármekkora vélt vagy valós igazságtalanság, ki nem nyitnák a szájukat, mondván, jobb a békesség. Jobb, mert nem könyvelik el balhésnak, nagyobb az esélye, hogy így később is kap valahol szerződést. Ez természetesen személyes ízlés kérdése, de én jobban tisztelem azokat, akik ragaszkodnak a jussukhoz, legyen az morális vagy akár anyagi jellegű is, és nemigen számít, hogy gyakran mondanak vagy tesznek olyat, amivel nehéz, olykor lehetetlen egyetérteni. Sőt, a magyar futballnak éppen az az egyik legnagyobb baja, hogy a közegét kevés provokáció éri, sokkal több olyan emberre lenne szüksége, aki mentalitásával, felkészültségével, eredetiségével és szándékaival markáns állásfoglalásra kényszerít mindenkit.
Ráadásul egy edző nem is engedheti meg magának, hogy a hallgatásba menekül. Ennél sokkal több felelősséggel tartozik a játékosainak. Normális esetben nem létezhet olyan szituáció, amelyben ne lenne köteles melléjük állni, küzdeni az igazukért, ők ugyanis nem tehetik meg, más a helyzetük és a szerepük is. Ha nem így cselekszik, megszűnik a csapat részének lenni, kibújik a saját bőréből – gondoljunk csak arra, hogy a legendás edzőket sem elsősorban az edzésgyakorlataik és a taktikai elképzeléseik avatták hivatásuk nagyságaivá.
Ha már itt tartunk, hadd idézzek fel egy öt évvel korábbi történetet. A Vasas játszott Akasztón, nyert is simán, az újságírók pedig szokás szerint mentek a mérkőzés után a nyilatkozatokért, de nem találták az edzőket. Aztán kiderült, hogy amikor mentek befelé, Sándor István jó házigazdaként megragadta kollégája karját, beterelte a szertárba, ahol elővett egy kis demizsont, töltött egy-egy fröccsöt, és koccintva gratulált a győztesnek. Később meg is magyarázta a meghökkent tudósítóknak: "Eddig ellenfelek voltunk, ám a meccset lefújták, most már csak a barátság számít!”
Magától értetődik, hogy nem tehetek igazságot Tornyi Barnabás és Szentes Lázár vitájában, fogalmam sincs, egyik pocskondiázta-e a másikat, mi hangzott el valójában a két kispad között.
Persze, az akasztói történet nem véletlenül jutott az eszembe.
A Dunaferr vezetőedzője részleges némasági fogadalmat tett, kijelentette, hogy ezentúl nem nyilatkozik a taktikán kívül semmiről, inkább lenyeli a véleményét, történjék bármi is vele vagy a csapatával. Nyugalomban akar élni és dolgozni, mostantól fogva akár fát is vághatnak a hátán, a meccseiket addig vezethetik a játékvezetők, amíg kényük-kedvük tartja, mindez nem fontos, csak az a lényeg, hogy béke, szeretet és mosoly lengje körül a személyét.
Ahogy mondani szokás: addig legyek csak nagyon szegény ember, amíg ez így lesz. Félreértés ne essék, nem Tornyi Barnabás eltökéltségét kérdőjelezem meg, amennyire ismerem, igen makacs ember, akár ki is telik tőle, hogy valóban legfeljebb az időjárásról lesz hajlandó hivatalosan értekezni. Csupán arra számítok, hogy gyorsan belátja – elnézést a durva modortalanságért! –, ez a fogadalma talán a legnagyobb szamárság, amit valaha is kiejtett a száján.
Tornyi Barnabást lehet szeretni és nem szeretni, mindkét tábor nagysága nyilván jelentős, de egyéniségét senki sem vitathatja el. Valóban gyakran kavart vihart a véleményeivel, de mennyivel vagyunk előrébb a langyos, semmiről sem szóló emberekkel? Azokkal, akik tényleg mindig csöndben vannak, akiket érhet bármekkora vélt vagy valós igazságtalanság, ki nem nyitnák a szájukat, mondván, jobb a békesség. Jobb, mert nem könyvelik el balhésnak, nagyobb az esélye, hogy így később is kap valahol szerződést. Ez természetesen személyes ízlés kérdése, de én jobban tisztelem azokat, akik ragaszkodnak a jussukhoz, legyen az morális vagy akár anyagi jellegű is, és nemigen számít, hogy gyakran mondanak vagy tesznek olyat, amivel nehéz, olykor lehetetlen egyetérteni. Sőt, a magyar futballnak éppen az az egyik legnagyobb baja, hogy a közegét kevés provokáció éri, sokkal több olyan emberre lenne szüksége, aki mentalitásával, felkészültségével, eredetiségével és szándékaival markáns állásfoglalásra kényszerít mindenkit.
Ráadásul egy edző nem is engedheti meg magának, hogy a hallgatásba menekül. Ennél sokkal több felelősséggel tartozik a játékosainak. Normális esetben nem létezhet olyan szituáció, amelyben ne lenne köteles melléjük állni, küzdeni az igazukért, ők ugyanis nem tehetik meg, más a helyzetük és a szerepük is. Ha nem így cselekszik, megszűnik a csapat részének lenni, kibújik a saját bőréből – gondoljunk csak arra, hogy a legendás edzőket sem elsősorban az edzésgyakorlataik és a taktikai elképzeléseik avatták hivatásuk nagyságaivá.
Ha már itt tartunk, hadd idézzek fel egy öt évvel korábbi történetet. A Vasas játszott Akasztón, nyert is simán, az újságírók pedig szokás szerint mentek a mérkőzés után a nyilatkozatokért, de nem találták az edzőket. Aztán kiderült, hogy amikor mentek befelé, Sándor István jó házigazdaként megragadta kollégája karját, beterelte a szertárba, ahol elővett egy kis demizsont, töltött egy-egy fröccsöt, és koccintva gratulált a győztesnek. Később meg is magyarázta a meghökkent tudósítóknak: "Eddig ellenfelek voltunk, ám a meccset lefújták, most már csak a barátság számít!”
Magától értetődik, hogy nem tehetek igazságot Tornyi Barnabás és Szentes Lázár vitájában, fogalmam sincs, egyik pocskondiázta-e a másikat, mi hangzott el valójában a két kispad között.
Persze, az akasztói történet nem véletlenül jutott az eszembe.
A Dunaferr vezetőedzője részleges némasági fogadalmat tett, kijelentette, hogy ezentúl nem nyilatkozik a taktikán kívül semmiről, inkább lenyeli a véleményét, történjék bármi is vele vagy a csapatával. Nyugalomban akar élni és dolgozni, mostantól fogva akár fát is vághatnak a hátán, a meccseiket addig vezethetik a játékvezetők, amíg kényük-kedvük tartja, mindez nem fontos, csak az a lényeg, hogy béke, szeretet és mosoly lengje körül a személyét.
Ahogy mondani szokás: addig legyek csak nagyon szegény ember, amíg ez így lesz. Félreértés ne essék, nem Tornyi Barnabás eltökéltségét kérdőjelezem meg, amennyire ismerem, igen makacs ember, akár ki is telik tőle, hogy valóban legfeljebb az időjárásról lesz hajlandó hivatalosan értekezni. Csupán arra számítok, hogy gyorsan belátja – elnézést a durva modortalanságért! –, ez a fogadalma talán a legnagyobb szamárság, amit valaha is kiejtett a száján.
Tornyi Barnabást lehet szeretni és nem szeretni, mindkét tábor nagysága nyilván jelentős, de egyéniségét senki sem vitathatja el. Valóban gyakran kavart vihart a véleményeivel, de mennyivel vagyunk előrébb a langyos, semmiről sem szóló emberekkel? Azokkal, akik tényleg mindig csöndben vannak, akiket érhet bármekkora vélt vagy valós igazságtalanság, ki nem nyitnák a szájukat, mondván, jobb a békesség. Jobb, mert nem könyvelik el balhésnak, nagyobb az esélye, hogy így később is kap valahol szerződést. Ez természetesen személyes ízlés kérdése, de én jobban tisztelem azokat, akik ragaszkodnak a jussukhoz, legyen az morális vagy akár anyagi jellegű is, és nemigen számít, hogy gyakran mondanak vagy tesznek olyat, amivel nehéz, olykor lehetetlen egyetérteni. Sőt, a magyar futballnak éppen az az egyik legnagyobb baja, hogy a közegét kevés provokáció éri, sokkal több olyan emberre lenne szüksége, aki mentalitásával, felkészültségével, eredetiségével és szándékaival markáns állásfoglalásra kényszerít mindenkit.
Ráadásul egy edző nem is engedheti meg magának, hogy a hallgatásba menekül. Ennél sokkal több felelősséggel tartozik a játékosainak. Normális esetben nem létezhet olyan szituáció, amelyben ne lenne köteles melléjük állni, küzdeni az igazukért, ők ugyanis nem tehetik meg, más a helyzetük és a szerepük is. Ha nem így cselekszik, megszűnik a csapat részének lenni, kibújik a saját bőréből – gondoljunk csak arra, hogy a legendás edzőket sem elsősorban az edzésgyakorlataik és a taktikai elképzeléseik avatták hivatásuk nagyságaivá.
Ha már itt tartunk, hadd idézzek fel egy öt évvel korábbi történetet. A Vasas játszott Akasztón, nyert is simán, az újságírók pedig szokás szerint mentek a mérkőzés után a nyilatkozatokért, de nem találták az edzőket. Aztán kiderült, hogy amikor mentek befelé, Sándor István jó házigazdaként megragadta kollégája karját, beterelte a szertárba, ahol elővett egy kis demizsont, töltött egy-egy fröccsöt, és koccintva gratulált a győztesnek. Később meg is magyarázta a meghökkent tudósítóknak: "Eddig ellenfelek voltunk, ám a meccset lefújták, most már csak a barátság számít!”
Magától értetődik, hogy nem tehetek igazságot Tornyi Barnabás és Szentes Lázár vitájában, fogalmam sincs, egyik pocskondiázta-e a másikat, mi hangzott el valójában a két kispad között.
Persze, az akasztói történet nem véletlenül jutott az eszembe.
A Dunaferr vezetőedzője részleges némasági fogadalmat tett, kijelentette, hogy ezentúl nem nyilatkozik a taktikán kívül semmiről, inkább lenyeli a véleményét, történjék bármi is vele vagy a csapatával. Nyugalomban akar élni és dolgozni, mostantól fogva akár fát is vághatnak a hátán, a meccseiket addig vezethetik a játékvezetők, amíg kényük-kedvük tartja, mindez nem fontos, csak az a lényeg, hogy béke, szeretet és mosoly lengje körül a személyét.
Ahogy mondani szokás: addig legyek csak nagyon szegény ember, amíg ez így lesz. Félreértés ne essék, nem Tornyi Barnabás eltökéltségét kérdőjelezem meg, amennyire ismerem, igen makacs ember, akár ki is telik tőle, hogy valóban legfeljebb az időjárásról lesz hajlandó hivatalosan értekezni. Csupán arra számítok, hogy gyorsan belátja – elnézést a durva modortalanságért! –, ez a fogadalma talán a legnagyobb szamárság, amit valaha is kiejtett a száján.
Tornyi Barnabást lehet szeretni és nem szeretni, mindkét tábor nagysága nyilván jelentős, de egyéniségét senki sem vitathatja el. Valóban gyakran kavart vihart a véleményeivel, de mennyivel vagyunk előrébb a langyos, semmiről sem szóló emberekkel? Azokkal, akik tényleg mindig csöndben vannak, akiket érhet bármekkora vélt vagy valós igazságtalanság, ki nem nyitnák a szájukat, mondván, jobb a békesség. Jobb, mert nem könyvelik el balhésnak, nagyobb az esélye, hogy így később is kap valahol szerződést. Ez természetesen személyes ízlés kérdése, de én jobban tisztelem azokat, akik ragaszkodnak a jussukhoz, legyen az morális vagy akár anyagi jellegű is, és nemigen számít, hogy gyakran mondanak vagy tesznek olyat, amivel nehéz, olykor lehetetlen egyetérteni. Sőt, a magyar futballnak éppen az az egyik legnagyobb baja, hogy a közegét kevés provokáció éri, sokkal több olyan emberre lenne szüksége, aki mentalitásával, felkészültségével, eredetiségével és szándékaival markáns állásfoglalásra kényszerít mindenkit.
Ráadásul egy edző nem is engedheti meg magának, hogy a hallgatásba menekül. Ennél sokkal több felelősséggel tartozik a játékosainak. Normális esetben nem létezhet olyan szituáció, amelyben ne lenne köteles melléjük állni, küzdeni az igazukért, ők ugyanis nem tehetik meg, más a helyzetük és a szerepük is. Ha nem így cselekszik, megszűnik a csapat részének lenni, kibújik a saját bőréből – gondoljunk csak arra, hogy a legendás edzőket sem elsősorban az edzésgyakorlataik és a taktikai elképzeléseik avatták hivatásuk nagyságaivá.
Ha már itt tartunk, hadd idézzek fel egy öt évvel korábbi történetet. A Vasas játszott Akasztón, nyert is simán, az újságírók pedig szokás szerint mentek a mérkőzés után a nyilatkozatokért, de nem találták az edzőket. Aztán kiderült, hogy amikor mentek befelé, Sándor István jó házigazdaként megragadta kollégája karját, beterelte a szertárba, ahol elővett egy kis demizsont, töltött egy-egy fröccsöt, és koccintva gratulált a győztesnek. Később meg is magyarázta a meghökkent tudósítóknak: "Eddig ellenfelek voltunk, ám a meccset lefújták, most már csak a barátság számít!”
Magától értetődik, hogy nem tehetek igazságot Tornyi Barnabás és Szentes Lázár vitájában, fogalmam sincs, egyik pocskondiázta-e a másikat, mi hangzott el valójában a két kispad között.
Persze, az akasztói történet nem véletlenül jutott az eszembe.
Legfrissebb hírek
