A szent hegy meghódítása

A média erre mozdul, egy ilyen expedícióra lehet pénzt gyűjteni, jól menő televíziós csatornákkal szerződést kötni. Hogy aztán van-e az ilyen produkcióknak reális alapjuk, vagy sem, kiderül a helyszínen. A többi hegymászónak meg marad a saját zseb, és ezzel együtt a kisebb, de talán nagyobb ügyességet, felkészültséget igénylő csúcs. Mint legutóbb Babcsán Gábornak, Mester Bélának, Szendrő Szabolcsnak és Tóth Csabának. A kvartett tagjai az indiai Garwal-Himaláját nézték ki maguknak célpontul, ott is a Shivlinget, a hindu vallás egyik szent hegyét. A különös szépségű csúcs az egyik legkönnyebben megközelíthető, ám legnehezebben megmászható hatezres a Himalájában, mivel minden útvonala technikailag nehéz mászással érhető el. A csapat hazaérkezése után Babcsán Gábor számolt be élményeikről.– Miért éppen ezt a hegyet nézték ki maguknak?– Ennek több összetevője van. Először is a csúcsmászási díjak alapjaiban határozzák meg az ember lehetőségeit. Az indiai hatóságoknál a Shivlinget egy öt fő alatti csapat számára kétezer dollárért "árulják”. Na meg a kapcsolt részekért, úgy mint a kötelezően járó összekötő tiszt és az ő élelmezéséért felelős kukta. Ezeket az embereket persze az expedíciónak kell eltartania a mászás során. Velük nagyon meg lehet járni. Ha egy alkalmatlan párost varrnak az ember nyakába, az kész katasztrófa. Nekünk ezúttal szerencsénk volt. Másodsorban úgy ítéltük meg, hogy ez a feladat igazi kihívást jelent mindannyiunk számára. És ez még akkor is igaz, ha Tóth Csaba nyolcezer méter feletti mászást mondhat a magáénak, Mester Béla a Mount McKinley egyik legnehezebb alpesi útját tudhatja a háta mögött, nekem pedig a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség szakmai zsűrije tavaly az év mászását ítélte oda egy patagóniai új út kimászásáért.– Azért Szendrő Szabolcs sem ismeretlen név a szakmában.– Sőt! Kiváló barátunk rendkívül jó fotós. Ô főként ilyen irányú ambíciókkal tartott velünk. Remek társnak bizonyult, aki egy másik aspektusból szemlélte a hegyeket, mint mi. Sokszor jókat derültünk rajta. Hiszen egy-egy igazán jó kép kedvéért képes volt akár egy órát is ücsörögni a hegyoldalban. Volt, hogy nagyon szépen sütött a nap, és kellemes idő volt ötezer méter fölött is, amikor kiment a sátorból. Csakhogy az általa kinézett helyen már elment a nap, ráadásul a felhők sem úgy jöttek, ahogy ő azt elképzelte. De hiába fagyott át rettenetesen, ha sikerült a felvétel, a tuti pillanat megfogása, földöntúli boldogság terült el az arcán.– Önöknek mi jelentette ezt a bizonyos földön túli boldogságot?– Semmiképpen sem az, hogy minden a tervek szerint alakult. Ugyanis mi az északi falat szerettük volna kimászni. Csakhogy a helyszínen nagyon gyorsan szembesültünk azzal, hogy a bolygónk időjárása valóban megkergült. Korábban a monszun beköszöntét és távozását szinte napra pontosan meg lehetett jósolni. Szeptember első felében már réges-régen abba kellett volna maradnia a havazásnak, ám a négyezernégyszáz méteres alaptábort jó egyméteres hó borította. A Japán-úton, az általunk kiszemelt pilléren vastagon állt a hó. Márpedig azt az utat ilyen viszonyok között életveszélyes megközelíteni. Becsületből nekiindultunk, de a beszállásnál nagyon gyorsan rá kellett jönnünk, hogy ez lehetetlen vállalkozás lenne. Minthogy mindegyikünknek legalább két gyereke van, tisztában voltunk a saját felelősségünk súlyával.– Merre mentek végül?– A nyugati pillért választottuk, ami ugyan valamivel könnyebb út, ám az adott körülmények között még így is próbára tett bennünket. Az ezerötszáz méteres szintkülönbség mellett átlagosan hatvan-hetven százalékos emelkedőkkel kellett számolnunk. Az út közepe ötös erősségű volt, hatezer méteren pedig egy hatvan méter magas függőleges, gleccser állta az utunkat. De a csúcstámadásban már csak ketten voltunk, Tóth Csaba és én.– Mi történt a többiekkel?– Mint mondtam, Szabolcs elsősorban fotózni jött. Mester Béla pedig megbetegedett, no és az sem tett jót a lelkivilágának, hogy az előttünk próbálkozó izraeli csapat több tagját mentőhelikopter szállította el. Ô inkább úgy döntött, hogy nem kísérti a sorsot. Bár három napig nem tudtunk egymással kommunikálni, ők végig figyeltek bennünket távcsővel.– Nehéz lehet tehetetlenül szorítani a többiekért.– Főleg akkor szorult el a szívük, amikor láttak bennünket a gleccserzuhatagon mozdulatlanul csüngeni. Történt ugyanis, hogy éppen a mászásunk ideje alatt hatalmas szélvihar kerekedett, mi meg ott lógtunk a kötélen. Az volt a legkritikusabb pont, de szerencsére kivágtuk magunkat a nehéz helyzetből. A csúcson aztán elástunk a hóba három karabínert.– Ez valamiféle megemlékezés volt?– Igen. Három volt társunk egy-egy régi, használt eszközét vittük magunkkal. Mi így állítottunk emléket a nemrég, máig tisztázatlan körülmények között eltűnt Ozsváth Attilának, és két másik egykori kiváló mászónak, Dékány Péternek és Párkányi Ferencnek.– Tehát nem csak maga a sportteljesítmény volt az expedíció célja.– A hegyekben az ember mindig, újra és újra megtanulja értékelni a helyét a világban. Ott pontosan érzékelni lehet, mekkora maga a természet, és az embernek mekkora szeletet van joga kihasítani ebből. Mint mondtam, ez egy szent hegy. Ennek a tövében ered a Gangesz, a hinduk szent folyója. Nekik pedig nemcsak hogy a folyó vizében való megmártózás, de a forrás felkeresése is feladatuk a vallásuk szerint. Számunkra szinte elképzelhetetlen látvány volt, amint a háromezer-kilencszáz méteres forrásnál strandpapucsban gyalogló zarándokokat láttunk, akik Újdelhiből indultak útnak. Vagy ott voltak a jógik, a szent emberek. Amikor mi, nyugatiak azt gondoljuk magunkról, hogy valami nagy tettet hajtunk végre egy hegy megmászásával, szembesülünk a helyiek tevékenységével. Négyezernégyszáz méter magasan négy szent ember él. Ôk bizony az egész telet ott töltik a nem kisebb, mint hatméteres hóban a sziklák alatti barlangokban. A különböző mászócsoportok, no meg a helyiek, akiket tanítanak, ugyan rengeteg élelemmel, takaróval, benzinnel segítik ezeket az embereket, azt azonban nagyon értékelték, amikor mi ezek mellett a saját munkánkkal tettük elviselhetőbbé számukra a nehéz időket.– Miben tudtak segíteni nekik?– A meglehetősen rossz állapotban lévő kuckót erősítettük meg. A gránitfalba fúrtunk nekik lyukakat, amivel megerősítettük a tetőül szolgáló vasgerendák helyét. Nagyon hálásak voltak. Olyan tisztelettel beszéltek velünk, mint amilyen tiszteletet mi éreztünk irántuk. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Meg az olyanokért, mint amikor a csúcsról visszatértünk. Szabolcs és Béla forró teával, és szabályos svédasztallal várt bennünket az alaptáborban, és igazi barátsággal üdvözöltek bennünket. Amikor átöleltük egymást, pontosan tudtam, hogy ez sokkal többet ér, mintha a világ tetejére másztunk volna föl.