Hat évvel megelőzte a korát

Alig várja, hogy maga mögött hagyja Budapestet. A nyüzsgés, a törtetés, a tolakodás, a stressz nem az ő világa. Azt mondja: a mai, talán rossznak is nevezhető mércével mérve nem sikerorientált. A nyugalma, a kiegyensúlyozottsága, a lelki békéje annál sokkal fontosabb. A reflektorfényből amúgy is bőven kijutott már neki, kétszeres olimpiai bajnokként, háromszoros világbajnokként és kontinenselsőként ugyanis elegendő kényeztetésben, odafigyelésben volt már része.
Magyar Zoltán ma már inkább csak Magyar Zoltán szeret lenni. Egy hétköznapi ember, aki a családjával kirándulni vagy horgászni indul a hétvégékre, aki beszívja az erdő illatát, és a túra végeztével jót ebédel egy vidéki kis panzióban.
Talán az sem véletlen, hogy természetközeli szakmát választott. Miután ezerkilencszáznyolcvanban, a moszkvai olimpiát követően befejezte pályafutását, beiratkozott az egyetemre, és a diploma megszerzése után állatorvosként kezdett dolgozni. Aki gyermekkora óta ismeri őt, állítja: ugyanolyan megszállottan, mindent alárendelve dolgozik kis "pártfogoltjaiért”, mint egykor a tornában az eredményekért tette.
– Talán banális a kérdés, de egy állatorvosnak rejtve ugyanúgy lehetnek kedvenc állatai, mint egy pedagógusnak kedvenc tanítványai?
– Persze hogy lehetnek – nevet Magyar Zoltán. – Én speciel a kutyákért vagyok oda, nekem is van egy német juhászom, amit valaki valamikor megunt és kidobott. Szuszi, akit annak idején én műtöttem, az édesanyámnál él, és nagyon jól érzi magát a családunkban.
– Gondolom, Szuszi minden gondoskodást megkap, és elegendő tapasztalata is van hozzá, hiszen a magánrendelőjében a páciensei elsősorban kutyák és macskák lehetnek. Volt már extrémebb "esetekkel” dolga?
– Régebben voltak ilyen eseteim. Amikor Győrött dolgoztam, és helyettesítettem egy kollégámat, műtöttem kígyót, sőt fekete párducot is. Izgalmas kihívás volt az életemben, de ma már inkább csak kisállatokkal foglalkozom.
– Ahogy hallottam, azért nagyvadakkal is akad dolga, hiszen szenvedélyes vadász.
– Szoktam vadászni, de mostanában már kevesebb időm jutott erre is.
– De egy olyan ember, aki a hétköznapjaiban állatokat gyógyít, hogyan képes állatot ölni?
– Erre többféle válaszom is van. Egyrészt a vadászat valamilyen szinten selejtezés, ha túlszaporodás van, tenni kell ellene, hiszen fenn kell tartani egyfajta egyensúlyt. Ez olyan, mint amikor bejönnek hozzám a rendelőbe, és arra kérnek, hogy altassak el öt darab háromnapos kutyakölyköt. És én akkor fájó szívvel, de eleget teszek ennek a kérésnek. Ugyanakkor a vadászat valamiféle ősi ösztön, amely véleményem szerint minden férfiban ott lapul. Vannak hajtó-, és vannak vadászlelkületű emberek. Én az utóbbiak közé tartozom.
– Magyar Zoltán számára ma már ez jelenti a sportélményt?
– Ugyan! A tornától nem szakadtam el. Minden évben ott vagyok az év végi öregfiúkgálán, igaz, hol indulóként, hol csak nézőként.
– És mitől függ, hogy éppen milyen minőségben van jelen?
– Hát főként attól, hogyan tudok felkészülni. Minden évben elhatározom, hogy bemutatok egy-két elemet, gyakorlatot, ehhez körülbelül nyolc-tíz hetes edzésre van szükségem. Ilyenkor hetente háromszor lemegyek a csarnokba, erősítek, gyakorolok, megpróbálom összekapni magam. Aztán jön a kollégám, hogy lebetegedett, és helyettesíteni kell, vagy a feleségem teendői sűrűsödnek be, és nekem kell úgymond otthon is helytállnom. És ilyenkor lőttek a kissé öreges gyakorlataimnak is, hiszen abbahagyom az edzéseket. Egyébként amikor belevágok a felkészülésbe, érzem, hogy a kondícióm milyen jól javul, de amikor előjönnek az izomlázas napok, akkor arra gondolok, hogy eddig milyen jól megvoltam mozgás nélkül…
– És a magyar torna mennyire van meg Magyar Zoltán nélkül? Kétezeregyig ugyanis még az elnökségben dolgozott, ám amikor Belán Gábor személyében új elnököt választottak, kilépett, és civilként kíséri figyelemmel a történéseket.
– De ennek nincs különösebb oka. Nagyon jó a kapcsolatom a jelenlegi elnökkel is, csak úgy érzem, hogy ő egészen más koncepció alapján képzeli el a sportág irányítását. És tegyük hozzá, ezek az elképzelések egyáltalán nem rosszak, sőt… Olyan cégeket igyekeznek bevonni a sportágba, amelyek gazdaságilag hasznára válhatnak a magyar tornának, csak én ezen a téren nem tudok segíteni.
– A tanácsait azonban még mindig kikérik.
– Előfordul. Persze nem gazdasági segítséget kérnek, és volt már olyan is, hogy nem fogadták meg a tanácsomat. Ha pedig jónak találnak, egy ötletemet és az megvalósul, elégedetten mosolygok a háttérben, de igazából felelősségem már nincs ezekért az ügyekért.
– A debreceni szerenkénti világbajnoksággal kapcsolatban kértek öntől tanácsot?
– Most nem, és ezt nem is csodálom. Mert csarnokot például nem tudok kilenc hónap alatt építeni, de ahogy látom, a szervezéssel kapcsolatban tökéletesen alakulnak a dolgok, és ennek nagyon örülök.
– Ott lesz egyébként a debreceni eseményen?
– Az elődöntőkön és a döntőkön biztosan, és nagyon fogok szorítani a versenyzőinkért. Véleményem szerint Csollány Szilveszter ezúttal megnyerheti a világbajnokságot, bár nagyon nehéz dolga lesz, hiszen három-négy olyan versenyző is akad gyűrűn, akik csaknem azonos teljesítményre képesek. Ez egyébként minden szerre igaz, nagyon besűsűsödött a mezőny. Annak nagyon örülök, hogy Csollány Szilveszter mögött már két olyan tornászunk is van, aki a nemzetközi elitben érezheti magát. Gál Róbert és Fekete Levente Világkupa-eredményei azt bizonyítják, hogy lesz, aki betöltse majd a Csollány Szilveszter esetleges visszavonulásával keletkező űrt.
– Azt mondta, jelenleg nagyon szoros a mezőny minden szeren. Az ön idejében is ez volt a helyzet, ám ha azt vesszük, hogy 1973-tól a visszavonulásáig veretlen volt, valami igazán különlegeset kellett tudnia.
– Rengeteget edzettem, nagyon keményen dolgoztam az edzőm, Vígh László irányításával, és egy idő után olyan szintre jutottam, hogy talán szerénytelenül hangzik, de öt-hat évvel elhagytam a világot. Annak idején engem csak rontás vagy csalás esetén tudtak volna megverni, és erre nagyon büszke vagyok. És arra is, hogy a mai napig nem felejtették el, amit a sportban elértem.
– Gondolom, nem csak azt kapta útravalónak a tornától, hogy ha például beül egy étterembe, azt mondják: jé, ott a Magyar Zoltán ebédel…
– Nem, számos olyan érték van, amelyek meghatározó pillérei lettek az életemnek. Például a tornának köszönhetem, hogy pontos ember vagyok, sohasem szoktam késni, vagy ha igen, akkor annak nagyon extrém oka van. A másik jó tulajdonságom, hogy nagyon tudok összpontosítani, de ez inkább velem született adottság. Amire a leginkább büszke vagyok, az a megbízhatóságom. Úgy érzem, számíthatnak rám az emberek, és minden esetben tartom a szavam. Ha valakit átvernék vagy kihasználnék, napokig nem tudnék aludni, annyira gyötörne a bűntudat. Tudom, furán hangzik, főként egy férfi szájából, de bánt, ha valakinek fájdalmat, kárt okozok. Talán éppen ezért nem tudok érvényesülni ebben az elüzletiesedett, erőszakos világban.
– De ettől még, vagy talán éppen ezért, nagyon elégedettnek tűnik.
– Az vagyok. Bár megszenvedtem és megdolgoztam érte, siker kísérte a sportpályafutásomat, és a magánéletemben is megtaláltam azt a harmóniát, amelyre nagyon sok ember áhítozik, és amelyre véleményem szerint mindenkinek törekednie kellene. És ez nem csak pénz kérdése. A helyes utat nem a külvilágtól kell várnunk, azt csak önmagunkban találhatjuk meg.