Legyőzhetetlen pingpongzseni

Mr. Table Tennis. Így nevezték őt világszerte. A sportágon belül még ma is nagy tisztelettel írják le vagy ejtik ki a nevét: Barna Viktor. Minden idők legeredményesebb asztaliteniszezője, huszonkét világbajnoki aranyérmével a magyar sportolók – de talán nem nagy merészség azon kijelentés megkockáztatása, miszerint a világ összes sportolója – között a mai napig ő a csúcstartó. És vélhetően örök időkre az marad.Kilencvenegy esztendővel ezelőtt, 1911-ben született a kis Braun Viktor, s mint szinte minden akkori kissrác, ő is a fociért rajongott: a Tisza Kálmán téren kergette a labdát napestig, ám minden igyekezete ellenére a lelkesedését meg sem közelítette a tehetsége, így miközben a labdarúgás szeretetét megőrizte, más sportág iránt nézett. Nem messze a lakásuktól, a Wesselényi utca és az Erzsébet körút sarkán működő Gambrinus pingpongteremben – igen kérem, pingpongteremben, ugyanis akkoriban még eszébe sem jutott senkinek, hogy "előkelően” asztalitenisznek nevezze a sportágat – vett először ütőt a kezébe, s persze viszonylag hamar kiderült: a zöld asztal és a kis kaucsuk az ő igazi világa. Ekkoriban még elsősorban a zsebpénz kiegészítésére használta a tehetségét, és a suli utáni pingpongpartik e célnak tökéletesen meg is feleltek: a nyomdász édesapjától kapott kevéske pengőt általában sikerült megsokszoroznia. Elkerülhetetlen volt, hogy valamelyik fővárosi klub felfigyeljen rá: 14 évesen, 1925-ben kezdett versenyezni az MTK-ban. Ekkor még mindenki parafaütővel játszott, ám a fantasztikus, új találmány, a gumiütő egy évvel később már Magyarországra is megérkezett. Az új ütő forradalmasította a sportágat – amúgy ekkor lett a pingpongból asztalitenisz… –, s mivel a hazai "nagy öregek” már képtelenek voltak váltani, így a fiatalok, Szabados, Bellák, Kelen és persze Barna hamar a csúcsra kerültek. Hősünk 1927-ben megnyerte az országos ifjúsági bajnokságot, egy évvel később – ne feledjük, még mindig csak 17 esztendős volt… – pedig már mint a legjobb magyar férfi játékost emlegették. Senkit sem lepett meg, hogy az 1929-es budapesti világbajnokságon ott szerepelt a magyar csapatban, sőt Szabadossal azon melegében megnyerte a férfipárost: már nemcsak a Tisza Kálmán tér és az Almási tér környéke, nemcsak Budapest, nemcsak Magyarország, hanem az egész világ megismerhette a nevét.
Megkezdődött Barna Viktor csodálatos, a mai napig utánozhatatlan győzelmi sorozata: 1929 és 1954 (!) között nem kevesebb, mint 40 világbajnoki érmet (bár akadnak források, amelyek ennél kevesebbet jelölnek meg, de a nemzetközi szövetség is ezt tekinti hivatalosnak) szerzett, aminek több mint a fele, 22 arany volt…
Első vb-jét követő három évvel később már vitathatatlanul a világ legjobb játékosának tartották, amin még az sem változtatott, hogy 1932-ben Prágában "csak” három első helyet szerzett, a csapatdöntőt a házigazdákkal szemben elbukta a magyar válogatott. Újabb három esztendő múltán viszont már sikerült véghezvinnie a mai fejjel szinte elképzelhetetlen bravúrt: Wembleyből négy vb-arannyal tért haza, azaz: ahol csak asztalhoz állt, az első helyen végzett. Kezdetben a tenyeres volt a legnagyobb erőssége, ütött az asztal mindkét sarkába, de ekkorra már – miként az a zsenikre jellemző – újított: ő alkalmazta először a villámfonákot, s ettől kezdve ez lett a nyerő ütése.
Szinte legyőzhetetlen volt.
Nem sokkal a halála előtt Hámori Tibornak – a "Világbajnokok” című könyvében – eképpen idézte fel pályafutásának egyik legemlékezetesebb találkozóját: "A sok felejthetetlen mérkőzés közül az 1934-es párizsi férfiegyes világbajnoki döntőt emelném ki. Ellenfelem az alacsony, kopasz Bellák Laci volt, aki életveszélyesen szervált, és bal kézzel nagy erejű tenyereseket ütött, valóságos labdazsonglőrnek könyvelték el. Szóval… Laci az ötödik szettben már 16:11-re vezetett, de ekkor… a bohém labdavirtuóz az órájára pillantott, és ütés közben ezt mondta: ma este új világbajnokot avatnak, Viktor! Nem válaszoltam, csak valami olyasmit morogtam magamban, hogy nincs ennek még vége, barátom. És összeszorított fogakkal küzdöttem tovább. Az eredmény ismert. Egymás után nyertem a poénokat, majd végül a játszmát is. Szegény Laci döbbenten, magába roskadva ült le, senki sem tudta megvigasztalni.”
Miként Barnát sem, amikor 1935-ben – talán az életét mentve – a fasizmus elől Franciaországban, Párizsban telepedett le. Akkoriban egyébként világbajnokaink többsége hasonló döntésre kényszerült… Elkezdődött a magyar asztaliteniszezők külföldre vándorlása: Barna mellett Szabados Németország és Franciaország után Ausztráliában kötött ki, Bellák és Glancz Amerikába ment, Házi, Boros, Gál és Beregi pedig Angliát választotta. Az iméntiekből következően a sportág idehaza hanyatlásnak indult, ráadásul az akkor már "King Barnának” becézett zseni ugyanebben az esztendőben Párizsban súlyos autóbalesetet szenvedett: eltörött a jobb karja, a csontot ezüstkapoccsal kellett összefogni, amit csak tíz évvel a történtek után távolítottak el a testéből. Ezt a csodálatos képességű sportolót azonban ez sem tudta megakadályozni abban, hogy visszatérjen és 1938-ban csapatban, 1939-ben pedig férfipárosban ismét a világbajnoki dobogó tetejére álljon.
Párizsban élve, magyarként…
Igen, kérem, ő még távolról is idevalónak érezte magát, s a hazai viszonyok ellenére magyar színekben tért vissza a zöld asztal mellé. Aztán jött a háború, a kaucsuklabda pattogása helyett a fegyverek ropogásától visszhangzott Európa, s a béke már Angliában érte Barna Viktort, akit – miután felvette az angol állampolgárságot – ettől kezdve ugyan Victor Barnaként ismert a világ, ám ő a szíve mélyén élete végéig magyarnak, budapestinek vallotta magát. Nem csoda hát, hogy amikor az 1950-es budapesti világbajnokság alkalmával a felszabadulás után először látogatott haza, s a hangosbemondón keresztül üdvözölték, a szurkolók pedig felállva tapsolták, meghatódva csak ennyit mondott: "Úgy látszik… nem felejtettek el…”
Ekkor egyébként már négy éve annak az angol Dunlop cégnek alkalmazottja volt, amely előtte kizárólag a golffal, a tenisszel és a tollaslabdával foglalkozott, ám Barna tanácsára beszállt az asztaliteniszbe is. Szakmai tanácsadóként és a cég exportosztályának vezetőjeként sokat utazott, komoly kapcsolatokra tett szert, de a játékkal még ekkor sem hagyott fel. Hihetetlen, mégis igaz: az ötvenes években, azaz túl a negyedik ikszen is aktív volt, világbajnokságokon szerepelt, s angol színekben versenyezve újabb és újabb medáliákkal gazdagította gyűjteményét. Az utolsó vb-fellépésén, 1954-ben, 43 évesen (!) férfipárosban ezüst-, vegyes párosban pedig bronzérmes lett, ezt követően végleg letette az ütőt. Letette, de a sportágtól nem szakadt el: edzette és irányította az angol válogatottat, Dél-Amerikában, Ausztráliában és Afrikában tanította az asztalitenisz alapjait, s hosszú éveken keresztül tartott látványos és igen népszerű bemutatókat a világ minden táján, az Egyesült Államoktól Indonéziáig. Az asztalitenisz diplomatája volt, aki ha valahol megjelent, mindig az érdeklődés középpontjába került. Magyarországon is becsülték, szerették és tisztelték, de igazság szerint az akkori politikai viszonyok miatt idehaza soha nem derült ki, hogy mekkora sztár is volt valójában. Hatvanegy évesen Peruban halt meg.
Nem túlzás, egy korszak zárult le a halálával.