Most jöhet az országos csúcs!

– Nos, tudja már a választ? – kérdeztük tőle csütörtökön.– Még mindig nem. Sok új érzés nincs bennem, az élet megy tovább, inkább megnyugodtam. Semmi olyasmi sem történt, amiről azt gondoltam, hogy ilyenkor történnie kell. Biztos voltam abban, ha egyszer egy világversenyen a dobogó legfelső fokára állhatok, elsírom magam. De nem. Csak a lábam remegett, de az annyira, hogy hiába mondta a bronzérmes görög Alexandrosz Papadimitriu, hogy ugorjak fel a dobogóra, nem mertem megkockáztatni. Pedig a legfelső fok sem volt magas.Tudta, hogy mit miért tesz

– Mire gondolt, amikor ott állt?
– Nagyon üres volt a fejem. Azt hiszem, szerdán fizikailag és idegileg is kihoztam magamból a maximumot. Inkább nyűgös voltam. Szerettem volna végre beszélni a családommal, de nem tudtam hozzájutni a telefonomhoz. Sohasem vettem még részt ilyen eredményhirdetésen, és nem éltem át az ezzel járó procedúrát. A verseny után először doppingvizsgálatra vittek, aztán félóráig tartott, amíg a ceremóniára kisminkeltek, az eredményhirdetés után sajtótájékoztatóra mentünk, és én még mindig nem beszéltem a szeretteimmel. Ez nyilván mindig így szokott lenni, de én már mentem volna.
– Erősebb érzelmeket élt volna át, ha nem sikerül győznie?
– Valószínűleg, csak éppen negatívokat. A selejtező után arról beszélgettünk az edzőmmel, Vida Józseffel, hogy Andrij Szkvaruk az, aki igazán veszélyes lehet rám. De úgy tűnik, sokat kivett belőle a selejtező. Azt hittem, nyolcvankét méter körül fog dobni, úgy véltem, annyi kell majd az aranyhoz, a dobogóhoz meg nyolcvanegy. Azt meg is dobtam. Ha ezzel harmadik lettem volna, akkor is elégedett lennék. Így persze jobb.
– Arra nem gondolt, hogy a világranglistát vezető Andrej Zagornyij meglepheti?
– Nem. Úgy véltem, ő bejut az első nyolcba, de nem vele számoltam elsősorban. Úgy gondoltam, hogy rajtunk, magyarokon kívül Szkvaruk és Olekszandr Krikun pályázik majd az éremre. Aztán Krikun nem jutott a döntőbe, Zagornyij pedig tizenegyedik lett.
– A verseny alatt figyelt az ellenfeleire?
– Nem nagyon. A saját teljesítményemre összpontosítottam. Azt hiszem, versenyen még sohasem volt olyan tiszta a fejem, mint most. Tudtam, hogy mit akarok, mit miért teszek. Az első dobásom ugyan nem illik bele ebbe a képbe, de annak is megvolt a maga magyarázata. Nem szoktam a hálóba dobni a kalapácsot, és tudtam, hogy még egyszer itt sem fordul elő. Persze elsőre olyan kísérletet kellett volna produkálnom, amellyel bizosan a nyolcban vagyok, de másodikra az is meglett. Harmadszorra úgy mentem be a dobókörbe, hogy most kezdődik a verseny. Tudtam, hogy a 80.62-vel már jó helyen leszek, mert akkor azért már érzékeltem, hogy ezen a napon nem nagyon dobnak majd nyolcvan fölött az ellenfelek. Úgy gondoltam, ha a negyedik kísérletemig senki sem előz meg, és én kirukkolok egy nagyobb dobással, akkor nyerek. A számításom bevált. Szóval, a második sorozattól minden úgy történt, ahogyan elterveztem.

Bőgve dobott az edzésen

– Ez nagyon egyszerűnek tűnik. Azt, hogy mégsem az, jelzi, hogy az aranyérmet ma is magával hozta a stadionba.
– Jólesik, hogy nálam van, hiszen nekem ilyen még sohasem volt. Universiadén ugyan nyertem már egy bronzérmet, de azt nem lehet ezzel egy kalap alá venni.
– Otthon mit szóltak a győzelméhez?
– Nagyon örültek, nekik talán többen gratuláltak, mint nekem. Nálam ugyanis nem volt telefon, a pályára nem lehet bevinni, de babonából is odaadtam az edzőmnek, nehogy valaki elkiabálja a sikert. Így senki sem tudott elérni, otthon viszont folyamatosan csörgött a telefon, működött a fax. Persze hozzám is befutott vagy ötven SMS. Sok barátom Münchenbe is elkísért, és itt szurkolt nekem.
– A kislánya mit szólt a teljesítményéhez?
– Ô még csak ötéves lesz decemberben, nem sokat ért a történtekből. Csak annyit tud, hogy apa nagyot dobott, és látszott a tévében.
– Ez a siker mit változtat az életén?
– Szeretném, ha semmilyen változás sem érződne rajtam. Én biztosan arra fogok törekedni, hogy olyan maradjak, mint amilyen eddig voltam. Anyagilag persze sokat jelenthet a győzelem, és ennek örülök. Harminchoz közeledve csak egy kocsink van, önkormányzati lakásban élünk. Remélem, hogy végre lehetőségünk lesz saját lakásba költözni, amiben az is segíthet, hogy a Világkupán én képviselem Európát. Azért is mozdulnunk kellene, mert szeretnénk még gyerekeket, és a negyven négyzetméter hármunknak is szűk.
– Az idén a Grand Prix-versenyeken is jól szerepelt, s a mostani siker szintén növeli az "árfolyamát”.
– A Grand Prix-viadalokkal az a gond, hogy a pontszerés miatt sokan szinte ingyen is hajlandóak az indulásra, és ez "leveri az árakat”. A versenyző értéke inkább abból mérhető le, hogy ki hol indulhat. Én ahol akartam, ott rajtoltam is, s annak ellenére vezetem a Grand Prix-versenyt, hogy a többieknél kevesebb viadalon vettem részt. A döntőben azonban az eddig szerzett pontoknak nincs jelentősége, ott új verseny kezdődik.
– Ha megnyerné a Grand Prix-döntőt, az ötvenezer dollárt jelentene, ha győzne a Világkupán, az harmincezret hozna.
– Bizony nem lenne rossz, ha hazatelefonálhatnék a feleségemnek, hogy kezdhet körülnézni. De azért nem ilyen egyszerű a helyzet. A GP-döntő nagyon kemény verseny lesz, a Világkupán a japán Murofusi Kodzsival és a német Karsten Kobsszal kell megküzdenem. Lehet, hogy Kobs itt Münchenben nem jutott a döntőbe, de én egy hónappal ezelőtt láttam őt szektoron kívül 81 métert dobni.
– Amikor gyerekként elkezdett sportolni, miről álmodozott?
– Természetesen arról, hogy olimpiai bajnok leszek. De ez már akkor volt, amikor kalapácsvetésben versenyeztem. Ezt megelőzően súlylökésben és diszkoszvetésben indultam, és leghőbb vágyam az volt, hogy országos bajnokságot nyerjek. Az első érmemet Békéscsabán, a Viharsarok-kupán nyertem, tizennégy évesen harmadik lettem.
– Hol kezdett atlétizálni?
– Gyulán éltünk, testnevelés tagozatra jártam, az édesapám volt a testnevelőm. Mindenkinek kötelező volt valamilyen edzésre járnia, s természetes volt, hogy a család jó barátjához, Annus Gézához kerülök. Ô volt a nevelőedzőm, nála ismerkedtem meg a súlylökéssel és a diszkoszvetéssel. Csak a nevünk egyforma, nem tudunk arról, hogy rokonok lennénk, igaz, sohasem jártunk alaposabban utána ennek.
– Hogyan lett kalapácsvető?
– Tizenhat éves koromban egy ismerősömhöz Szombathelyre utaztam, és ott edzőtáboroztam. Láttam az ottani pezsgő sportéletet, Gécsek akkor már Európa-bajnoki hetedik volt, s megfogott a jó hangulat. Simon Gyula irányításával sok fiatal készült együtt, és ők befogadtak. Megkértem Gyula bácsit, segítsen abban, hogy a középiskolát Szombathelyen folytathassam. A szüleim persze nem örültek annak, hogy a tizenhat éves fiuk az ország másik végébe költözik, de elengedtek. Egy évvel később visszajött a klubhoz dolgozni Németh Pali bácsi, és ő biztatott, hogy kalapácsvető legyek. Amint képes voltam eldobni a kalapácsot, éreztem, hogy ez lehet az én versenyszámom. Csak ez érdekelt. Nagyon hamar megtanultam jól forogni, és másfél év múlva már junior-világbajnokságon indulhattam. Ez kalapácsvetésben nagyon rövid időnek számít!
– Tíz évvel ezelőtt a junior-világbajnokságon tizenegyedik lett. Hogyan emlékszik a versenyre?
– Óriási élmény volt, annak ellenére, hogy nem dobtam jól. De hogy az egyik első külföldi utam Dél-Koreába vigyen! Akkor ültem először repülőn.
– Ezt követően mire emlékszik szívesen és mire nem?
– A juniorkorosztályból kiöregedve néhány évig nem volt sok lehetőségünk, még nem létezett az utánpótlás Európa-bajnokság. Huszonhárom évesen viszont indulhattam az atlantai olimpián, a döntőbe azonban nem kerültem be. Egy évvel később sérült voltam, és csak óvatosan edzettem, a budapesti Európa-bajnokság azonban újabb kellemes emlék. Ott döntős voltam, nyolcadik lettem. Némi hiányérzetet okoz, hogy a selejtezőbeli eredményemmel ötödik lehettem volna. Ám akkor magával ragadott a közönség, a selejtezőben "kidobtam” magam, másnapra nem éreztem a kezem, olyan fáradt voltam. Tapasztalatot viszont gyűjtöttem.
– Kilencvenkilencre még mindig keserűen gondol vissza.
– Nem azért, mert a versenyzés nem ment úgy, ahogyan akartam. A mai napig fáj, hogy nem lehettem ott a sevillai világbajnokságon. A döntő napján edzésen bőgve is 81.30 métert dobtam. Kobs 80.24 méterrel győzött. Tudom, a két eredményt nem lehet összevetni, de a kérdés örökre bennem marad. Az biztos, hogy kimaradt az életemből egy lehetőség, amivel Németh Zsolt élt. Azon a versenyen egyedül ő hozta magát. A következő év egyenes következménye volt a történteknek. Akkor egy korrekt válogató során maradtam ki az olimpiára utazó csapatból, s amikor két héttel a verseny előtt Kiss Balázs lemondta a sydneyi részvételt, már késő volt. Addigra visszaestem, hazamentem nyaralni, a bánatomat felejteni. Innen kellett volna felállnom. Az olimpiát természetesen nem mondtam le, azon akkor is dobnék, ha levágnák a fejem. Ekkor azonban már segítséget kértem Vida Józseftől, s miután hazajöttünk, át is igazoltam a Dobó SE-ből a Haladásba.
– Tavaly óriásit javult.
– Józsi újra megtanított dobni. Ez azért nagyon fontos, mert én nem erőből érem el az eredményeimet, hanem a technikámmal. Ugyanakkor ismét jó hangulatú csoportban edzettem, s mindannyian tele voltunk bizonyítási vággyal. Jól is indult az év, de túl nagy lendülettel kezdtünk, a szívünkre hallgattunk, nem az eszünkre. Hibáztunk az edzésterv öszszeállításánál is, ez egy új kapcsolatnál előfordul. Edmontonban kilencedik lettem.

Egy célt még el kell érnie

– A tavalyi tapasztalatok alapján min változtattak?
– Például másfél hónappal később kezdtük az alapozást. Ennek megfelelően később is kerültem csúcsformába, az év elején pedig nem akartam nagyot dobni.
– Hogyan tovább?
– Péntektől minden a szokásoknak megfelelően folytatódik. A versenyprogramomat a napokban állítjuk össze. Az idei céljaim közül kettőt már megvalósítottam, bekerültem a Grand Prix-döntőbe, és győztem az Európa-bajnokságon. Egy maradt: országos csúcsot szeretnék dobni.