Az élet szép: a mögöttünk hagyott hétvégén begyűjtött két kontinensbajnoki aranyéremnek hála egy hét szabadság vár Belicza Bélára. A videoszalagok jóvoltából újra és újra át lehet élni a legfrissebb élményeket, jut idő kipofozni a Dagit (alábbiakban kiderül, nem egy gyerekkori ellenségről, hanem egy étteremről van szó), edzeni legfeljebb naponta egyszer kell, s mindennek tetejében annyi csülkös-lecsós-velős pacalt nyomhat le, amennyit csak bír. A szegedi teljesítménye mellett azt is ismerjük el, hogy megérdemli.
Novák Ferenc, Kozmann György, Iván Gábor és a pacalkedvelô Belicza Béla a gyôzelemért járó egyedi, parádi kristályvázával
Novák Ferenc, Kozmann György, Iván Gábor és a pacalkedvelô Belicza Béla a gyôzelemért járó egyedi, parádi kristályvázával
Novák Ferenc, Kozmann György, Iván Gábor és a pacalkedvelô Belicza Béla a gyôzelemért járó egyedi, parádi kristályvázával
Novák Ferenc, Kozmann György, Iván Gábor és a pacalkedvelô Belicza Béla a gyôzelemért járó egyedi, parádi kristályvázával
– A második elsőség begyűjtése után úgy fogalmazott, egy hétig lehet ünnepelni. Hogy sikerült az első állomás? – Mit mondjak, kellemes volt… Bár a csapatból sokan felmentek Pestre, én maradtam Szegeden a kajakos lányokkal, és az olaszokkal, a németekkel, a franciákkal, valamint az oroszokkal együtt felkerestünk egy helyi intézményt. Ott múlattuk az időt. – Ha publikus: meddig? – Picit elnyújtottuk, reggel fél nyolc is volt már, mire véget ért. – Néhány nappal korábban még ekkor indultak az előfutamokra… – Lehet, most még könnyebben vettük volna az akadályokat… – Hírlik, Bóta Kinga repülővel tette meg a Szeged–Budapest útvonalat hétfő délelőtt. Önnek is jutott hely a gépen? – Nem, én kocsival utaztam Pestig. Először úgy volt, Dékány Kingával vonatra ülünk, de a szervezőbizottság egyik tagja volt olyan kedves, és felhozott minket az autójával. – Gyanítom, órákon át tudna a szegedi fesztiválról beszélni, mégis arra kérném, tömören foglalja össze az elmúlt hétvégéjét. – Ha egy szóval kellene, akkor a csodálatos jelzőt használnám. Kicsit bővebben pedig így hangzik: életem legszebb napjain vagyok túl. Nem csoda, hiszen egy világversenyen még sosem dupláztam. A múltkoriban kérdeztem is az 1995-ös duisburgi világbajnokságról öt arannyal hazatérő Horváth Csaba barátomat, milyen érzés ötször nyerni. Azt felelte, olyan, mint egyszer, csak szorozzam be öttel. Nos, én az egyet beszoroztam kettővel, és már ettől fantasztikusan érzem magam. Rögtön hozzátenném, ha nincs a közönség, aligha értekezhetnénk a kenus kvartett két sikeréről. – Ami azt illeti, szépen egymásra találtak a szurkolókkal: vasárnap ott, a lelátó tövében vagy ezerszer leíratták a nevét. – Ne is mondja, azt hittem, napszúrást kapok, majd két órán át osztottam az autogramokat. Eredetileg az édesanyámhoz, illetve a barátaimhoz indultam, de aztán fennakadtam a drukkereken. Na persze, az volt a minimum, hogy teljesítem a kívánságukat. Annyi, de annyi segítséget kaptunk tőlük, hogy valamit illett visszaadnom. Képzelje, akadtak olyan fanatikusok, akik látván, hogy mozdulni sem tudok az embergyűrűben, hoztak nekem üdítőt és sört. Ôk ittak az én egészségemre, én az övékre. – Csakúgy mint a négy évvel ezelőtti, szintén szegedi vébén, volt mire koccintaniuk. Apropó, össze lehet hasonlítani az akkori, valamint a mostani viadalt? – A különbség a kettő között: kilencvennyolcban egyszer nyertem, ezúttal kétszer. Ellenben mindkét alkalommal harmincezer fanatikus skandálta a nevem. És én ugyanúgy lázba jöttem, bevallom, a szurkolókat hallván az utolsó kétszáz métereken rázott a hideg. Azt sem tagadom, a dobogó tetején állva a könnyeimmel küszködtem. Azt hittem, meg lehet szokni ezt az érzést, de most is bebizonyosodott, hogy nem… – Mondja meg őszintén, ha valaki a rajt előtt azzal keresi fel, hogy kétszeres Európa-bajnokként autózhat majd haza, akkor megmosolyogja az illetőt? – Nézze, az elmúlt hónapokban borzasztóan sokat dolgoztunk. Zala Gyuri kényszerű kiválását követően új társat kellett keresnünk. Azaz társakat, mivel a fél, valamint az egy kilométeres távra is másra volt szükség. Hála istennek, Novák Ferenc és Malomsoki Sándor személyében meg is találtuk őket. Némi gondot jelentett, hogy nemzetközi versenyen nem tudtunk elindulni, így az ellenfeleinket alig ismertük. Úgyhogy itt és most köszönném meg a szakmai stáb tagjainak, hogy ilyen jól felkészítettek minket. És még valakinek hadd mondjak köszönetet, mégpedig Vaszary Zoltán technikai igazgatónak, ő aztán még a legkisebb problémánkról is gondoskodott.
Negyvennégyes lábakkal a Beé-középben
Nosza, irány a Beé-közép! Belépni szigorúan csak úgy szabad, ha valaki piros-fehér-zöldben pompázik (ez mondjuk Szegeden nem lehetett akadály, hiszen majdnem annyi volt az önkéntes testfestôk száma, mint Tiszában a keszeg), hovatovább jó elôre felszerelkezett a lehetô leghangosabb hangszerrel. Emitt egy rossz futballbíróra emlékeztetô fiatalember, ki folyton-folyvást a sípját fújja, amott két dudás egymás mellett, mögöttük meg egy hatalmas kolompot cipelô úr, kinek aligha bántja fülét, hogy trombitás szomszédja nem éppen egy Louis Armstrong. Legelôl, fél lábbal a vízben pedig a társulat (szülô)atyja, a „nagydobos”, azaz idôsebb Beé István veri a tam-tamot. „Ki a jobb?” – érkezik rendre a kérdés a futamok elôtt. „Magyarok!” – szól a válasz. Elôtte s utána persze zeng a „Hajrá, Magyarország”, valamint a „Ria, ria, Hungária” (sportpályán vagyunk, nem politikai rendezvényen…). Meg a különbözô rigmusok, például: „Az én lábam negyvennégyes, bajnok lesz a kajak négyes…” Tapasztalatból beszélünk: a hangulat olyannyira magával ragadó, hogy a harmincfokos hôségben is libabôrös lesz az ember. Amíg a mieink, a drága lányok és a derék fiúk lapátolnak, addig a kedvenceiket mindenhová elkísérô Beé-közép tagjai megállás nélkül tapsolnak, az ügyesebbek eközben hangszerükön is játszanak. „Jaj, csak harmadikok” – így a kedvenceit féltô, az arcára természetesen egy kis magyar zászlót pingáló hölgy. „Dehogy harmadikok, másodikok…, sôt most már elsôk” – vágja rá kapásból a derűlátása mellett a sasszemérôl is híres úr. És lôn, az esetek döntô többségében, vagyis a döntôk többségében valamelyik Angyal-egység diadalmaskodik. És Beé fater (nem szemtelenkedünk, ez olvasható a pólóján) ilyenkor érdeklôdik fennhangon afelôl, hogy ki a legjobb. Na ki?
– Diplomatikusan kikerülte a választ… – Maradjunk annyiban, ha nem nyerünk, akkor is elégedett lettem volna, hiszen mindenki kiadta magából a maximumot. – Akkor ne is kérdezzem, hogy melyik finálé volt a nehezebb? Mert kívülről az ezres döntő sima ügynek tetszett. – Pedig ott úgy kihajtottam magam, mint még soha. Ötszázon viszont az oroszok elmentek mellettünk háromnegyed hajóval, mit tagadjam, egy pillanatra megállt bennem az ütő. De csak egy pillanatra, mert tudtuk, hogy a végére elfáradnak, és behozhatjuk őket. Mi is rátettünk egy lapáttal, a közönség is, s nemsokára előztünk… – Az egyik sajtótájékoztatón elárulta, egy pszichológusra is támaszkodhattak. Mit értsünk pontosan ezalatt? – Úgynevezett mentáltréninget alkalmaztunk. Az öt esztendővel ezelőtti világbajnokságon látogattunk el először Vura Mártához, és mivel akkor bevált a módszer, az új négyes megalakulásakor arra gondoltam, érdemes ismét megpróbálni. A lényeg az, hogy ilyenkor méterről méterre átvesszük a pályát, felkészülünk a különböző eshetőségekre, teszem azt, arra, hogy a rivális meglóg előlünk. Látja, ezért nem estünk pánikba, amikor az oroszok úgy elhúztak. Persze így könnyűnek tűnik, ám ha azt is elmondom, hogy péntek és szombat este is "pályát mentünk” még, ráadásul a futam végére gyakorlatilag olyan állapotba kerültünk, mintha valóban versenyeztünk volna, akkor ne lepődjön meg azon, hogy a tréning végén be kellett vennem egy nyugtatót… – Ezen a héten aligha lesz erre szükség. – Akad azért dolgom bőven, Horváth Csabával például megvettük egykori kedvenc éttermünket, a csepeli Dagit, és most azt alakítjuk át. – Közben nap mint nap eheti kedvenc pacalját. – Nem is akármilyet! A csülkös-le-csós-velős a kedvencem. Azt látta volna, amikor korábban kihoztak nekem egy kétszemélyes adagot, kétharmad rész pacal, egyharmad rész krumpli, mellé fél kiló kenyér… Hú, hogy bámult a többi vendég… – Önszorgalomból azért csak edz egyet-kettőt. – Persze, persze. Futok, evezek vagy erősítek. Hiszen nem szabad leereszteni, még csak az hiányzik, hogy jövő hétfőn a nulláról kezdjem a munkát. – Ugye Dunavarsányba költöznek? – Méghozzá négy hétre. Legalább lesz időnk kijavítani a hibákat. – Hogy miket? – Jól értette, a hibákat. Tudja, én kritikus szemmel nézem vissza a felvételeket, és bizony hiába a két arany, megállapítottam, hogy nem mentünk hibátlanul. Egy percig sem szabad elhinnünk, hogy minden rendben van. Ennél igenis lehetünk jobbak. – Na, akkor most kérdezem meg: megismételhető a szegedi produkció? – Reménykedjünk benne, rajtunk nem múlik majd. Ugyanakkor az oroszok még melegében jelezték, hogy Sevillában visszavágnak nekünk. Tessék, a végén üldözőből üldözöttekké lettünk. Igaz, ez a hálásabb szerep…
