Eljött a japán foci Puskása

Kibogozhatatlan írásjelekkel díszített fejpántokban és a távoli keletre jellemző népviseletben (szamurájkard nélkül persze!) pompáztak a szurkolók, akik széles vigyort megeresztve fényképezkedtek minden szembejövő magyarral. Időnként egy-két rigmusra is rázendítettek, de azokat – fogjuk az oszakai dialektusra – nem értettük…
Azt viszont igen, amit Kamamoto Kunisige mondott: "Pusukásu" – mondotta a japán delegáció vezetője, jelezve ezzel azt, hogy a magyar labdarúgás legfontosabb részleteivel tisztában van.
A 60. születésnapját a múlt hét elején ünneplő, és emiatt a csapathoz némi késéssel csatlakozó Kamamoto Kunisige egyébként a vendégek "Puskás Ference", bár ő szerényen hallgatott róla, azonban az ázsiai újságíró kollégáktól megtudtuk, hogy nála népszerűbb alakja még nem akadt a japán focinak.
No igen, a többek között Miura Kazut és Nakata Hidetosit is leköröző egykori támadó egy bronzéremmel járult hozzá a japán foci aranykorához: a hozzáértők szerint elsősorban neki köszönhető, hogy az 1968-as mexikói olimpiáról harmadik helyezettként térhetett haza a csapat. Nem csoda, hogy teljesítményét szülőföldjén kívül másutt is elismerték, az egyik német klub állítólag visszautasíthatatlan ajánlattal kínálta meg, a nemzet hőse mégis képes volt nemet mondani…
Na már most, ha Kamamoto Kunisige azt mondja, a mai japán csatárok nem olyan jók, mint régen, akkor higgyünk neki. No, de mit tehet Zico kapitány, túl a hatvanon mégsem vetheti be az ország példaképét… Ehelyett csata- és csatársorba állítja Tamada Kejdzsit, illetve Kubo Tacuhikót – és mit ád isten, mindkét támadó gólt szerez…
Akkor hogy is van ez, Kamamoto-Szán?