Lothar Matthäus limassoli naplója

Tudom, tudom, minden kezdet nehéz, ám azt hiszem, kiegyezhetünk abban, hogy elsőre ez nem volt rossz… Bár az örmények elleni találkozó lefújását követően az újságírók nekem gratuláltak a picinyke paphosi öltözőben, én sietve közöltem velük, az elismerés inkább a játékosoknak jár, végtére is ők harcolták ki a sikert. Most már bevallhatom, hiába a rutin, az első fellépésünk előtt volt bennem kis drukk; azért csak kicsi, mert bíztam az együttesben. Remélem, sokaknak örömöt szereztem azzal, hogy a Himnuszt, igaz, németül, de legalább a csapattal együtt énekeltem. A dallamot hallás után memorizálom, a szöveget papírlapról lestem. A német himnuszt játékosként százötvenszer hallgattam végig, első lépésben azzal is kiegyeznék, ha a válogatott szövetségi kapitányaként, mondjuk, hetvenöt alkalommal vághatnám magam vigyázzba, midőn felcsendül a magyarok nemzeti dala. Ebbe a számba, ugyebár, bőven beleférnek még a 2006-os világbajnokság meccsei is… No, de ennyire ne szaladjunk előre, elvégre az még odébb van, nézzük most az örmények elleni találkozó tapasztalatait: az első húsz perc jó volt, akkor két, szerencsésebb esetben három gólt is szerezhettünk volna, kár, hogy a folytatásban viszszaestünk, sőt őszinte leszek, a félidő utolsó negyedórája nagyon nem tetszett. Néha úgy tűnt, mintha álmosak lennének a fiúk, a szabad- és szögletrúgásokra nem figyeltek, és ami a vesszőparipám: nem kommunikáltak eleget a pályán. A szünetben azért nem szedtem szét őket, csupán azt kértem tőlük, hogy futballozzanak agresszívabban, álljanak sokkal közelebb az ellenfelükhöz és igyekezzenek gyorsabban játszani. Meglehet, ennek is köszönhető, hogy a második félidő jobban sikerült, bár rövidebb hullámvölgyek ekkor is akadtak. A lényeg persze az, hogy rúgtunk két gólt, s ezzel megnyertük a számunkra oly’ fontos csatát.

A sajtótájékoztatón kérdezték tőlem, kivel voltam igazán elégedett, én azonban nem emeltem ki senkit, hiszen a labdarúgás csapatjáték, vagy együtt nyerünk, vagy együtt veszítünk, vagy együtt végzünk döntetlenre… A magyar tudósítók, persze, nem adták fel: rákérdeztek a nemzeti együttesben az örmények ellen bemutatkozó Kovács Péterre is, mire azt feleltem: ő megmutatta, vannak jó oldalai, a labdákat többször ügyesen megjátszotta, akadt két szép fejese, ráadásul egy gyönyörű gólpassza, úgyhogy jól megoldotta a rá bízott feladatot. Hogy a mérkőzéshez hasonlóan itt is happy end legyen: noha csodát – most még – senki sem várhat ettől a gárdától, én azzal zárom soraimat, nemcsak a győzelem miatt feküdtem le boldogan, hanem azért is, mert amit látni akartam, azt láttam: ha nem is parádéztak, a címeres mezben pályára lépők szívvel-lélekkel küzdöttek, és kilencven percen át Magyarországért harcoltak.