A bolti beszélgetések előnye

– Próbáltam hívni azon a mobilján, amelyen az elmúlt két évben mindig elértük, de egy gépies női hang közölte, hogy ezen a számon a postafiók jelentkezik. Ha nem baj, a hangjelzés után nem hagytam üzenetet.
– Felesleges lett volna, ugyanis a szövetségtől kapott telefontól szerdán megváltam – felelte Gellei Imre.
– Visszakérték?
– Nem, magamtól adtam le. Már nem vagyok az MLSZ állományában, miért lenne nálam a szövetség készüléke? Úgyhogy új a telefonom és új a számom is. Kevesen tudják, most hol lehet engem utolérni, ám megmondom őszintén, nem is hiányzik, hogy állandóan csörögjön a mobilom.
– Pedig épp felajánlottam volna, hogy ezeken a hasábokon közzétesszük: Gellei Imre új elérhetősége ez és ez…
– Köszönöm, de nem élnék ezzel a lehetőséggel. Félre ne értsenek, nem akarok én bujdokolni, csak egy kis levegőre vágyom. Hála istennek, Keszthelyen teljes a nyugalom.
– Ezek szerint már haza is költözött.
– Ó, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy két nap alatt összecuccoltam, és búcsút intettem Pestnek. Sőt, mivel a fővárosban van egy garzonom, azzal jöttem el, hogy viszlát, Budapest. A volt kollégáktól viszont elköszöntem, szerdán meghívtam őket, koccintottunk egyet, és minden jót kívántunk egymásnak. És tessék, csütörtök óta csak a családé vagyok.

Mindig a család az első

– Van mit pótolni?
– Jó, hát persze hogy jó itthon, azonban azt nem mondhatom, hogy az elmúlt időszakban hiányoztak a szeretteim, mert ha nem is velem, de mindig mögöttem voltak. Tudja, boldog, békés, harmonikus família a miénk, ilyet kívánnék mindenkinek.

– Szóval első a család, második a nyugalom, harmadik a labdarúgás?
– Igen, azt hiszem, ez a sorrend. Ezt bizonyítja, hogy az edzőbizottság pénteki ülésén nem is vettem részt.
– Ha most azzal folytatja, hogy nem is foglalkoztatja, ki lesz az utódja…
– Már hogyne foglalkoztatna! Feltétlenül írja le: kövessen bárki a kapitányi poszton, szívből kívánom neki, hogy egy világversenyre vezesse ki a magyar válogatottat.
– Igaz, még csak javaslat, de az edzőbizottság szerint Egervári Sándor az ideális jelölt.
– Támogatom az elképzelést. Olyan szakvezető kell ide, aki tisztában van vele, hogy labdarúgásunk mai helyzetében összefogásra van szükség. Mert az megengedhetetlen, hogy a válogatott játékosát leköpik az egyik bajnoki meccsen, miként az is elkeserítő, hogy ezren, ezerötszázan néznek végig egy magyar találkozót.
– Miközben egy válogatott mérkőzésre négyszázötvenheten váltanak jegyet…
– Mondjon bárki bármit, az észtek elleni összecsapás elől bűn lett volna kitérni. Még akkor is, ha tizenkét, korábban rendre szóhoz jutó focistára nem számíthattam; még akkor is, ha az Európa-bajnoki selejtezőn elszenvedett kudarc után voltunk; még akkor is, ha most éppen nehéz helyzetben van a magyar futball. Már a meccs előtt tudtam, érdemi szakmai munkát ezúttal nem végezhetünk. Viszont úgy voltam vele, egy esetleges győzelem gyógyírt jelenthet szurkolónak, játékosnak, edzőnek egyaránt. Engem bánt a legjobban, hogy nem sikerült méltóképpen elbúcsúznunk egymástól, s ezen az sem változtat, hogy az észtek ellen pályára küldött csapat nem az a csapat volt, amelyet az azt megelőző hónapokban láthattak a drukkerek.

Egy lépésre a sikertől

– Már ha láthatták…
– Na, ez a másik szívfájdalmam. Kijelenthetem, a kvalifikációs sorozatnak magunkra hagyatva vágtunk neki. A nézők nem lehettek szemtanúi az izlandi győzelmünknek, majd lemaradtak a svédországi döntetlenünkről is, ami azért elszomorító, mert mind a reykjavíki, mind a stockholmi fellépésünk a közönségszórakoztató találkozók közé tartozott. Csakhogy, ki tudja miért, nem kaptuk meg a sanszot arra, hogy egymásra találhassunk a szurkolókkal. Az a legrosszabb az egészben, hogy ezt az esélyt rajtunk kívülálló okok miatt szalasztottuk el.
– Hogy érzi, a közvéleményben mi maradt meg a Gellei-csapatból? Az, hogy az utolsó selejtezőig versenyben volt, vagy az, hogy tessék, ennek a gárdának sem sikerült?
– Csak azt tudom, hogy azok az emberek, akikkel az utcán vagy a közértben találkozom, egy rossz szóval sem illetik a válogatottat.
– És hogyan viszonyulnak Gellei Imréhez?
– Egy rossz szóval nem illetnek.
– Persze, mert ismerik Keszthelyen.
– Bocsánat, itthon a feleségem szokott vásárolni, én a budapesti, a salgótarjáni, a pápai, a nyíregyházi és a debreceni utcákról, boltokról beszéltem.
– Lám, annak is van előnye, ha egy férfi vásárol… Ezek után kíváncsi volnék, ön miként gondol vissza az elmúlt két esztendőre.
– Nem kettő, négy. Mert én beleszámítom azt a két évet is, amit az utánpótlás-válogatott élén töltöttem el. Hiszen az nem úgy történt, hogy 2001-ben, amikor kineveztek a válogatott élére, becsuktam magam mögött az ajtót, és elfelejtettem a fiatalokat. Sőt, nézzük csak végig a mai keret névsorát, nem egy játékos akad, aki nálam szerepelt először az utánpótlásgárdában. Gera Zoltán, Szabics Imre, Gyepes Gábor, Tokody Tibor, hogy csupán négy nevet említsek azok közül, akik bizonyították, felnőttszinten is érdemesek a nemzeti mez viselésére. Hozzáteszem, az 1977 óta tartó edzői pályafutásom talán két legboldogabb esztendeje volt, amit az U21-es együttes szakvezetőjeként éltem meg.
– De ez nem az elmúlt két év…
– Ha ragaszkodik hozzá: a stockholmi, szerintem szenzációs ikszünk, az újpesti stadion avatása a macedónok öt nullás legyőzésével örökké emlékezetes marad, és azt sem feledem, amikor Parmában Giovanni Trapattoni azzal veregetett hátba, hogy bár lenne még egy-két egyéniség ebben a csapatban, mert akkor sokra vihetnénk…
– Tegyük fel, a "delete” gomb megnyomásával valamit kitörölhet a kapitányi korszakából. Jelöljük be, mondjuk, a rigai meccset?
– Ugyan már, kitörölni, elfelejteni nem lehet semmit. A döntetlen, valamint a vereség éppúgy benne van ebben a sportágban, mint a győzelem. A nemzeti hőssé válás és a bukás szintúgy. S az a legszebb, hogy néha csak egy hajszál választja el a kettőt egymástól… Ami a lettországi fiaskót illeti, előtte úgy gondoltuk, ez egy kiváló alkalom arra, hogy egyet előre lépjünk. Sajnálom, hogy ezt a lépést nem sikerült megtennünk. Holott a szív, illetve az akarat megvolt, ám a fociban a forró szívhez hideg fej kell. Nos, utóbbi nem jellemzett minket Rigában. Mentünk, mentünk előre, csináltuk a dolgunkat, ráadásul úgy gondoltuk, jól csináljuk, aztán kaptunk egy gólt, majd még egyet és még egyet. Kiderült, nem jól csináltuk… Az esély a mi kezünkben volt, mégsem tudtuk megragadni. Alighanem ez az én hibám volt.

Hajrá, kicsik!

– A pótselejtezőn kiknek szorított, a törököknek vagy a letteknek?
– Ha meg nem sértem őket, a kicsiknek, vagyis a letteknek. Van egy olyan szokásom, hogy mindig a kicsiknek szurkolok, talán azért, mert boldoggá tesz, ha megvalósítják álmaikat. Ja, magunkat is a kicsik közé sorolom. Egy televíziós műsorvezető egyébként tőlem is megkérdezte, miért hangoztatjuk állandóan, hogy tovább akarunk jutni, miért hitegetjük a drukkereket. Visszakérdeztem: miért olyan nagy baj az, hogy merünk álmodozni? Ebben maradtunk.
– Amióta benyújotta lemondását, keresték már klubvezetők?
– Még nem, de előbb-utóbb úgyis megtalál az a feladat, amelyet tiszta szívből, örömmel elvállalhatok.
– Addig viszont semmi foci, csak friss keszthelyi levegő és nyugalom?
– Hogy kérdezhet ilyesmit?! Említettem már, eszemben sincs elvonulni. Aki ismer, tudja rólam, alapvetően vidám fickó vagyok, a hangom most csak azért ilyen reszelős, mert megfáztam. A futball pedig bármikor jöhet, ha hívnak, már rohanok is lábteniszezni vagy kispályázni. Ötvenhárom évesen még mindig ez éltet.