A kapitány átadja a kispadot

– Aludtam valamennyit, de korán kellett kelnem, mentem a tévébe nyilatkozni, és valóban keveset aludtam.
– A meccs után mit csinált? Feltételezem, a legszívesebben elbujdosott volna bánatában.
– Téved. Az igaz, hogy roppant csalódott voltam a vereség miatt, de eszembe sem jutott elbujdosni. Kikaptunk ugyan, a célunkat nem értük el, de szégyenkezésre csak akkor lenne okunk, ha nem tettünk volna meg minden tőlünk telhetőt a siker érdekében. Egyébként mint minden hazai meccset követően, most is találkoztam néhány barátommal, a stáb tagjaival, a családommal, és közösen beszélgettünk egy-két órán át a történtekről.
– Vidám kis összejövetel lehetett…
– Ha hiszi, ha nem, Lettországban sokkal inkább magam alatt voltam. Most sem szárnyalok a boldogságtól, de a rigai vereség jobban megviselt, ott ugyanis tényleg óriási lehetőséget szalasztottunk el, és egy igazán verhető csapattól kaptunk ki.
– Csakhogy az a verhető csapat készülhet most a pótselejtezőre. Ha már itt tartunk, az jelent némi vigaszt, hogy ha a lengyelek ellen nyerünk, akkor sem lettünk volna másodikok?
– Természetesen nem. Én azt sem engedtem meg, hogy a stockholmi mérkőzés állását bárki is megmondja nekem vagy a játékosoknak. Úgy éreztem, nem foglalkozhatunk tőlünk független eseményekkel, nekünk arra kellett összpontosítanunk, ami a saját dolgunk volt. Nyilván bosszantó most a lengyeleknek, hogy hiába győztek le minket, de ez legyen az ő bajuk. Vigaszt pedig semmiféleképpen sem jelent az eredmények alakulása, mert nyerni akartunk, és a vereség önmagában is borzasztóan fáj, amit ráadásul tetéz az is, hogy csak negyedikek lettünk a csoportban. A történtek azt igazolják, hogy tényleg a rigai meccs volt számunkra a selejtezők kulcsmérkőzése, ott és akkor buktuk el a továbbjutást. A lettek egyébként megérdemelték a második helyet, hiszen idegenben le tudták győzni a lengyeleket és a svédeket is, mi viszont ezzel a két csapattal mindössze két döntetlenre voltunk képesek, és saját pályánkon egyetlen pontot sem szereztünk ellenük.

Hibák a döntő pillanatokban

– Csakhogy ez is belefért volna, ha az ön által is kulcsmérkőzésnek nevezett lettek elleni találkozót megnyerjük. Ma is ugyanazzal a végül öngyilkosnak bizonyuló taktikával küldené a pályára a csapatot, azaz agresszív, támadó szellemet követelne meg?
– Igen. Akkor úgy éreztük, a kezünkbe vehetjük a saját sorsunkat, megcsinálhatjuk a magunk szerencséjét. Kezdeményező, rakkolós játékkal akartuk megroppantani a letteket, ami a saját hibáink miatt, sajnos, nem sikerült. Vannak olyan helyzetek, amikor fel kell vállalni a nyílt játékot, még akkor is, ha az nagy kockázattal jár is, és az a mérkőzés éppen ilyen alkalom volt.
– Immár sokadszor fordult elő, hogy a magyar csapat nem tudott élni a kínálkozó lehetőséggel, és éppen a sorsdöntő meccseken mondott csődöt. Véleménye szerint ez a válogatott most miért nem tudta átlépni saját árnyékát?
– A hátsó alakzat, azaz a közvetlen védelem teljesíthetett volna sokkal jobban. A döntő szituációkban, döntetlen állásoknál mindig nálunk történt hiba, és ezt képtelenek voltunk ellensúlyozni.
– Magyarán egyetért azokkal, akik szerint nincs védelmünk?
– Nem, szó sincs róla. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a csapat egészének a védekezéssel voltak gondjai. El kell ismerni, hogy például a lengyelek ellen is a vártnál jóval lassabban rendeződtünk vissza a labda elvesztése után, a védők között sem volt mindig megfelelő az összhang, amit tetten érhettünk az ellenfél első góljánál is. Ezen a téren komoly fejlődésre van szükség, az ugyanis visszalépés lenne, ha visszatérnénk a régi, klasszikus söprögetővel felálló védekezéshez. Sajnos éppen a védelemben kényszerültünk a legtöbb változtatásra, és ezt meg is sínylettük. Bódog Tamás most került vissza a csapatba, előtte Lipcsei Péter játszott a jobb oldali védő posztján, korábban Urbán Flórián szerepelt itt, a másik oldalon pedig az eredetileg kiszemelt Gyepes Gáborra egész évben nem számíthattunk, olyan súlyosan sérült meg.

A búcsúmeccset megérdemlik

– A legtöbb szemrehányást éppen azért kapta és kapja, mert az amúgy is lassú védelembe az ugyancsak lassú Juhár Tamást állította, aki korábban a Vasasban a játékosa volt, és egyes vélemények szerint az ő beválogatásakor érzelmi szempontok alapján döntött. Tényleg nem akadt jobb megoldás?
– Az érzelmi alapon történő válogatás vádját vissza kell utasítanom, már csak azért is, mert senki sem tudott mondani jobb, erre a szerepkörre alkalmasabb játékost. Gyepes Gábor kiesése után úgy gondoltam, egy rutinos labdarúgóval helyettesítem, és Juhár Tamást megbízható, jó futballistának tartom most is, túlzás, hogy a selejtezők során nem kapott egyszer sem négyesnél jobb osztályzatot. Az alapképességeit lehet minősíteni, de én csak a Rigában kapott harmadik gólt írom a számlájára. Maradéktalanul bíztam azokban a játékosokban, akiket meghívtam a keretbe és beállítottam a csapatba, és ez a bizalom megvan bennem most is. És mielőtt még rákérdezne, nem szeretnék senkit sem egyénileg értékelni. Ezen a selejtezősorozaton közösek voltak a sikerek, közösek a kudarcok is, a gólokat is a csapat kapta, tehát még a látszatát is el akarom kerülni a bűnbak keresésének, elsősorban azért, mert nincs is bűnbak.
– Akkor kié a felelősség azért, hogy csak negyedikek lettünk?
– Az enyém. Én állítom össze a keretet, a csapatot, én alakítom ki a rendszert, amelyben játszatom a futballistákat, tehát nincs szándékomban másokra mutogatni. Mi arra szövetkeztünk, hogy eljutunk a portugáliai Európa-bajnokságra, erre az esélyünk meg is volt, de a végeredmény nem minket igazolt. Ôszintén remélem, hogy a következő sorozaton eredményesebben szerepel majd a magyar válogatott.
– Az ön vezetésével?
– Nem hiszem.
– A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón közölte, hogy nem mond le, és szándéka szerint kitölti a szerződéséből hátralévő két és fél hónapot. Nem gondolja, hogy egy ilyen kudarc után a kapitánynak illene felajánlania a lemondását?
– Azonnal lemondtam volna, ha úgy látnám, hogy egy morálisan teljesen szétesett társaság játszaná a meccseket magyar válogatott néven. Ha az derülne ki, hogy ez a csapat úgy, ahogy van, alkalmatlan a továbbiakban bármilyen megméretésre, már vettem is volna a kalapomat. Ám szerencsére ez nem így van, és bár tényleg nem értük el a célunkat, ez az együttes megérdemli, hogy játsszon egy búcsúmeccset, ez lesz az Észtország elleni novemberi mérkőzés, és utána jöjjön az új kapitány. Ne felejtse el, hogy tisztességes eszközökkel dolgoztunk, ez a csapat minden meccsén győzni akart, hajtott, becsülettel küzdött, az más kérdés, hogy a tudásából, a tehetségéből és az erejéből ennyire futotta. Éppen ezért nem vehetem zokon, ha az illetékesek nem hosszabbítják meg a szerződésemet, hiszen tagadhatatlan tény, hogy a kezünkben volt a továbbjutás lehetősége, és nem éltünk az alkalommal. A szövetség elnöksége is érthetően eredménycentrikus, a bizalmat a jó eredmények táplálhatják, a vereségek pedig a bizalom elvesztésével járnak. Ez tiszta sor, nincs is ellenvetésem. Azt azonban fontosnak tartom megismételni, hogy ennek a válogatottnak a tisztességét nem lehet megkérdőjelezni.
– És a képességeit?
– Az mindenkinek a szíve joga. Ugyanakkor nem szívesen mondom, mert nincs kedvem magyarázkodni, ám mégsem hallgathatom el, hogy a magyar labdarúgás jelenlegi állapotát nézve már az is valami, hogy erős csapatokkal szoros mecscseket játszottunk, és végig versenyben voltunk velük. A svédek és a lengyelek is jobb futballkultúrával rendelkeznek, és erről nem szabad nem tudomást venni. A célunk persze lehet mindig a csúcs, éppen a lettek bizonyították, hogy a futottak még kategóriába sorolva is lehet szép eredményt elérni, de a realitásokat sem téveszthetjük szem elől.
– Ez igaz, ám a szurkolókat nem a realitások, hanem az eredmények érdeklik. Nem érzi úgy, hogy a válogatott nem tudta igazán maga mögé állítani a közvéleményt? Az a tény, hogy nem volt telt ház szombaton a stadionban, mintha azt sugallná, az emberek többsége nem is igen hitt a sikerben.
– Ez bizonyára így van, szerintem a lettországi vereség hatott sokakra kiábrándítóan, és az okozta a foghíjas lelátókat. Természetesen köszönettel tartozunk azoknak, akik kijöttek, végig lelkesen biztatták a játékosokat, és kiálltak a csapat mellett. Azt nem tudom, hogy a szurkolókat mennyire érdeklik a realitások, ám aki józanul értékel, az nem hagyhatja azokat figyelmen kívül. Hihetetlenül nagy a lemaradásunk a futballban élenjáró országokkal szemben, nincsenek megfelelő létesítményeink, kicsi a merítési lehetőség, mert kevés gyerek jön futballozni, és sorolhatnám a vészjósló jeleket hosszasan, amelyek akkor sem foszlanának semmivé, ha történetesen nyerünk Rigában, és most várnánk a pótselejtezők sorsolását. Gondoljon bele: Csehországban például nemzeti programot alkottak a labdarúgás fejlesztésére, nálunk háborítatlanul haldoklik a sportág, de a közvélemény azt várja, hogy olyan eredményeink legyenek, mint például a cseheknek. A mi idegenlégiósainkat Németországban, Portugáliában és Hollandiában tisztelet és szeretet övezi, ugyanakkor meggyőződésük, tartoznak a magyar labdarúgásnak, és az első hívó szóra jönnek haza játszani a válogatottban. Mindegyikük kiváló sportember, de itthon egy egészen más közeggel szembesülnek. Nehéz bármit is mondani például akkor, amikor Szabics Imre kimegy az Újpest–Fradi mérkőzésre, és ott leköpik.

Ne kergessék szét a csapatot!

– Ez mind igaz, de ettől még nyerhettünk volna Rigában és szombaton a lengyelek ellen is…
– Nem tagadom. Higgye el, ezeknek a játékosoknak rettenetesen fáj a kudarc, nagyon szeretnének végre egy kiugró eredményt elérni. Ha az utódom megkérdezi a véleményemet, akkor azt mondom neki, hogy ezt a csapatot ne kergesse szét, ez fiatal együttes, lehet rá építeni. Meggyőződésem, többre hivatott, mint amennyit most elért, és kívánom, hogy ezt hamarosan be is bizonyítsa.