Volt, aki azt mondta: nem profi labdarúgó, hanem szakértő lakatos kell ahhoz, hogy a lett válogatott védelmét feltörhessék a magyarok és e megállapítás jogosságát csak erősítette a tény: az Európa-bajnoki kvalifikációs sorozat négyes számú csoportjában szombat este negyed kilenc előtt Lettország állt az élen tíz szerzett ponttal, öt rúgott és nulla kapott góllal. Kellő szerénységgel kezelve e statisztikát mi magunk nem is mondhattuk, hogy a bordóba öltözött vendégek esetében e remeklés csupán a véletlen műve, mert elegendő volt csupán azt figyelembe venni: a kezdőcsapatukból négy játékos is Angliában keresi a kenyérrevalót, köztük hogy a védelem stabilitásának példázatát tovább erősítsük a kapus Aleksandrs Kolinko, valamint a középső védő Igors Stepanovs.
A Puskás Ferenc-stadionban azért az is kiderült (hat perc leforgása alatt), hogy a lettek támadni is tudnak – vagy legalábbis akarnak: előbb Urbán Flórián keménységére volt szükség (a hátvédünk a szabálytalanra sikerült becsúszása után kapott is egy sárga lapot Európa pillanatnyilag legjobb bírójától, a német Markus Merktől), majd Dragóner Attilának kellett a hokiból ellesett tudományát csillogtatnia, amikor bodicsekkel állította meg a megkerülős csellel próbálkozó Andrejs Rubinst. A történteknek lehet az az olvasata is, hogy igencsak fürge lábú csatárt küldött pályára Aleksandrs Starkovs, és ez bizonyos megközelítésből igaz is volt: a lettek semmit sem bízva a véletlenre, varázslatos gyorsasággal zártak vissza támadásból védekezésbe. Eltelt 12 perc, és Kolinko kapus legfeljebb csak bólintott, mégpedig akkor, amikor a labda negyedszerre is elkerülte a kapuját, pedig a magyarok próbálkozhattak szöglet- és szabadrúgásból – különösebb átütőerő nélkül. Tegyük hozzá: a vészkapusként szó szerint a magyar válogatottba beugró és végül főszerephez jutó, a Videotonban a tavasszal mindvégig parádésan teljesítő kapusnak, Végh Zoltánnak sem kellett izgulnia az eddig lepergett percek alatt, hiszen ő egy oldallépéssel, egy lehajlással, egy kidobással mozgatta meg az izomzatát. A summázat másként nem is szólhatott: itt bizony derék iparosok gyűrték, gyömöszölték a labdát, a játékosok tempó, elképzelés és csillogó virtuozitás nélkül zakatoltak a két tizenhatos közötti pályarészen, és 20 perc alatt középütt annyit biztosan kopott a fű, hogy a nyár végéig ott már nem kell nyírni… Fájdalom, az ilyen stílusú futball felett már eljárt az idő, máskor, más meccseken a gyors és a pontos összjátékra képes szélsők száguldozását láthatjuk. Némiképp jellemzőnek volt mondható az is, hogy elsőként egy partdobás utáni akció futott végig távirati gyorsasággal: Fehér Csaba nagy labdahajítása után Kenesei Krisztián lőhette meg egyből, erőből a labdát, megemelve a pulzusát kicsinykét a lett kapusnak. És mintha indigópapírra írták volna e meccs forgatókönyvét: egy percre rá összerezzent Végh Zoltán is, amikor Maris Verpakovskis kihagyta a találkozó addigi egyetlen ziccernek is nevezhető helyzetét.
Szabics Imrét (balra) Mihails Zemlinskis gyakran csak tisztes távolból tudta követni (Fotó: Németh Ferenc)
No, bizony, jobban illett volna megijedni, merthogy Verpakovskis másodszorra nem hibázott. Persze miért is hibázott volna: a teljes magyar védelem asszisztálása mellett öt méterről a bal felső sarokba küldte a labdát. Ez a gól pedig valósággal kiütötte – Dragóner Attilát. E mobilvilágban a pálya mellől érkezett a jelentés: a ferencvárosi védő rosszullétre panaszkodott, és szédelegve, már a lett találat előtt cserét kért. Gellei Imre kapitány tehát váltott: hátvéd helyett csatárt küldött a pályára, és ezzel módosult a hadrend: Lipcsei Péter behúzódott a védelem közepére, de nem változott a stílus, maradt a körülményes, elképzelés nélküli játék. Ezek után szólni kell a szünet áldásáról: a magyar kapitánynak sikerült némi önbizalmat csepegtetni a játékosok lelkébe, ugyanis a második félidő kezdetén Lőw Zsolt végre cselezni is mert, pontosan is ívelt, míg Szabics Imre az egyenlítést jelentő fejesgóljával kiemelkedőbbé tette az átlagát – kétszeres válogatottként máris három találatnál tartott (de itt még nem volt vége).
Dárdai Pál a csapat lelke volt (Fotó: Németh Ferenc)
Fogadjuk el – bár nehéz megmagyarázni, miért van ez így – ez az újkori válogatott az utóbbi másfél évben a meccsek nagy többségén az első félidőben gyengén, a második játékrészben jobban teljesít. S akkor itt kanyarodjunk vissza Szabicshoz: a társak (Gera Zoltán, Lisztes Krisztián) parádés kiszolgálása után tovább javíthatott a meccsmérlegén – két válogatottság négy gól. E kellemes idillt Juhár Tamás kiállítása csúfította, és a tudósító itt gondolhatta azt (ehelyütt ennyi pártatlanság engedtessék meg): emberhátrányban már inkább követendőnek tűnt az első félidőben fanyalogva emlegetett csúnyácska futball: el a kaputól a labdát minél messzebb. A válogatott (és ez becsülendő) inkább játszott, mi több Gera Zoltán egy remek fejessel egyértelműsítette a győzelmet. Vonjuk hát meg e meccs tanulságát: az első félidőt felejtsük el (a kapitány és a játékosok ne, ők elemezzék csak minél többször, miért volt oly gyenge a csapatjáték), a másodikra pedig emlékezzünk jó szívvel, és örüljünk annak, hogy a válogatottunknak már van nyerő embere. Ő – ugye, említeni sem kell – Szabics Imre.
Percről percre
Közösen tiltakoztak
A Magyar Labdarúgó-szövetség neves közéleti személyiségeket hívott meg a Magyarország–Lettország találkozóra. A vendégek az Üllôi úton kirobbant botrány után kezdeményezték, hogy közös nyilatkozatban állhassanak ki a gyűlölet, az erôszak és a rasszizmus ellen. A Stadion Szállóban a vendégeket Bozóky Imre, az MLSZ elnöke köszöntötte, majd Prokopp Dóra, a Filmmúzeum tévécsatorna vezérigazgatója szólt az erôszak elleni kiállás fontosságáról. Beszélt még a legendás edzô, Baróti Lajos is, aki szerint a Fradi-pályán csúnyán pofon vágták a magyar futballt, ám kifejezte reményét, hogy többet hasonló szörnyű eseményekre nem kerül sor. A művészek, zenészek, humoristák, újságírók, egykori labdarúgók és edzôk végül kézjegyükkel látták el a felhívást; a nyilatkozatot lapunk nevében Szekeres Tamás fôszerkesztô írta alá. Az ünnepélyes ceremónia után a hírességek átsétáltak a Puskás Ferenc-stadionba, és együtt szurkoltak a válogatott sikeréért.
24. perc: Bleidelis futott el a jobb szélen, az alapvonal közeléből középre adott, az érkező Verpakovskis 14 méterről rosszul találta el a labdát, ám az még így is kapura pattogott, és Véghnek bravúrral kellett kiütnie azt a kapu bal oldalából. 38. perc: Egy perc alatt megúsztunk két gólhelyzetet (Merk sporttárs kegyesen befújt egy lest és továbbengedett egy kezezést…), de a harmadikat már nem sikerült. Bleidelis a jobb oldalról ívelt Astafjevs elé, aki a beragadó védőktől nem zavartatva középre külsőzött, és az egyedül érkező Verpakovskis öt méterről jobbal a kapu bal felső sarkába küldte a labdát. 0–1 50. perc: Éppen ötven perce vártunk erre… Lőw bőrözte be a bal oldalon Isakovsot, nagyszerűen ívelt középre, és Szabics hat méterről higgadtan bólintott a jobb alsó sarokba. 1–1 58. perc: Végre beindult a magyar válogatott: Gera bokából löbbölte a labdát a tizenhatos jobb oldalán feltűnő Lisztes elé, aki levakarta magáról őrzőjét, majd az ötösről középre passzolta a labdát – ott be is robbant Szabics, és négy méterről jobbal a léc alá lőtt, majd kényszerből maga is bezuhant a kapuba. 2–1 61. perc: Verpakovskis tolta volna el a labdát a felezővonalnál Juhár mellett, ám a védő csúnyán felrúgta – mivel a lett csatár egyedül vihette volna a labdát a kapura, villant a piros. 86. perc: Hú, mekkorát sóhajtottunk: Fehér Csaba a jobb oldalról szabadrúgásból rúgta a kapu elé a labdát, és bár Gera négy lett között álldogállt, egyik bordómezes sem ugrott fel, és a ferencvárosi csatár hat méterről a jobb alsó sarokba bólintott. 3–1
Mestermérleg
Gellei Imre a magyarok szövetségi kapitánya: "Fantasztikus volt ez az este, hiszen a játékosok a közönséggel együtt ünnepelhettek. Nagy szó ez akkor, amikor a magyar labdarúgást fájdalmas események jellemzik. A csapat minden egyes futballistája nagyot alkotott most, hiszen mindvégig küzdött. Hátrányból fordítottunk, és külön ki kell emelnem természetesen Szabics Imre nagyszerű játékát."
Aleksandrs Starkovs a lettek szövetségi kapitánya: "Sajnálom, hogy nem tudtuk megtartani a félidei eredményt, sőt, végül pont nélkül voltunk kénytelenek távozni. Az első játékrészben okosan, taktikusan játszottunk, ám a folytatásban, ki tudja miért, visszaestünk. Nem ezt terveztük el a szünetben… Ezzel egy nagy sorozat szakadt meg, remélem, a későbbiekben újra győzelmeknek örülhetünk a selejtezőkön."
Fény és árnyék
Egy 27 éves fiatalembert valamelyest kárpótolt a sors. Dárdai Pál csaknem egy esztendővel ezelőtt veszítette el a tragikus hirtelenséggel Balázs nevű öccsét. Most a Hertha légiósa viselhette Király Gábor sérülése után a csapatkapitányi karszalagot. Nem véletlenül volt büszke rá a lelátón helyet foglaló édesapja, édesanyja és felesége. Dárdai Pál talán az öccsére is gondolt, amikor a stadion gyepére vezette a nemzeti csapatot.
Érdemes lenne utánanézni, hogy tétmeccsen mikor szurkoltak ennyire kevesen a válogatottnak. Félreértés ne essék, az a 3000 ember, aki itt volt, lelkesedett, tapsolt, kiabált, ám az a sok-sok ezer futballdrukker, aki otthon maradt, alighanem úgy döntött, nem ad újabb esélyt a magyar futballnak. Kár érte, hiszen összefogás nélkül soha nem jöhetnek az igazi eredmények.
A csatárok villogtak
Végh Zoltán magabiztos volt, a gólról nem tehetett. A védelemből Dragóner Attila rosszul lett, ezért korán cserét kért, Urbán Flórián lelkesen és jól játszott, ám Juhár Tamás bizonytalannak tűnt. Egy sorral előrébb Fehér Csaba két veszélyes bedobással, valamint egy lövéssel vétette észre magát az első félidőben, a folytatásban szintúgy jó helyen volt nála a labda. Lipcsei Péter főleg a védekezésben jeleskedett. Lisztes Krisztián szenzációs gólpasszt adott. Dárdai Pál a csapat lelke volt. Lőw Zsolt különösen a második játékrészben volt aktív, ráadásul gyönyörű gólpassz fűződik a nevéhez. Kenesei Krisztián a 24. percben vezetéshez juttathatta volna a magyar válogatottat, kár, hogy kimaradt a helyzet. Szabics Imre hozta a válogatottban tőle megszokott formát: két gólt szerzett, s ezzel kiérdemelte a mezőny legjobbja címet. A csereként pályára lépő játékosok közül Gera Zoltán sokat hozzátett a támadójátékhoz, gólja mindent eldöntött, Lendvai Miklós rendkívül hasznosan futballozott, és Böőr Zoltán is élt a bizalommal.