Hol a határ? – Malonyai Péter jegyzete

Ha nem is közeli, de emlékezetes generációmnak az az időszak, amikor nem utazhattunk akkor és oda, ahová akartunk, főként persze a „Bécsi út túlsó végére”, úgymond, biztonsági okokból. A vasfüggöny idejét éltük, szóval ha itthon föl is húzta előttünk a hatalom, még aggódni kellett, hogy kapunk-e vízumot.

Országa válogatta, az amerikai belépésért például tengernyi papírt kellett kitölteni, az meg természetes volt, hogy a dokumentumok beadásához órákat kellett sorba állni. És persze drukkolni, hogy megkapjuk-e.

Esete válogatta, ahogy az is egyedi, hogy – mint összeállításunkból kiderül – ki miért nem lehetett ott, ahol akart. Apropónk Novak Djokovics melbourne-i kiebrudalása, ám nála azért egyértelmű(bb) a helyzet – jogszabály rögzíti a járványügyi előírásokat Ausztráliában, jogvégzett emberként (is) vallom, hogy a szabály az szabály.

Más a helyzet, amikor van lehetőség a mérlegelésre, amikor nyilvánvaló a veszély, hogy a politikai szándék vagy propaganda beszuszakolhatja a paragrafusok alá, ami neki kedvez. Puskás Öcsi esete is ilyen volt, a Real-vezetők nem kockáztattak meg egy hazaárulási vádat azzal, hogy elhozzák a csapattal Magyarországra. Mert kétségtelen, hogy őrnagyként hagyta el az országot, ám a tényen kívül mást aligha lehetett volna előráncigálni a vádhoz. De maradjunk a földön, nézzük a másik oldalt is, játékjogához és spanyol állampolgárságához kellett a Franco-rezsim, sőt kifejezetten a diktátor gyűlölete a szocialista eszmék és rendszerek ellen.

A sor folytatható, a lényeg nem változik: a sport sok mindenre jó. Mondják, hogy jó esetben független a politikától, de csak rossz eset van, legalábbis a nyilvánosság előtt. A világ valamennyi hatalma, hatósága tudja, hogy aki ismert, népszerű, sikeres, annak érdemes megpörgetni a nevét, odafigyelnek rá. Így lett országgyűlési képviselő Bozsik József, sportminiszter Franciaországban a montreali olimpián aranyérmes gátfutó, Guy Drut, s kaphatott később különleges elnöki kegyelmet Jacques Chiractól korrupciós botránya után. Hogy akkor már réges-rég a Becsületrend lovagja volt, mellékszál, de nem mellékes.

Akármennyit is torzult az olimpia szellemisége, az megmaradt, hogy akit a NOB akkreditál a játékokra, annak nem kell vízum a rendező országba való belépéshez. Így volt, így van és minden bizonnyal így lesz a jövőben is.

Az öt karikán túl sem ártana a módi, hiszen nem nehéztüzérekről, rafinált kémekről, hétpróbás gazemberekről van szó, hanem versengő fiatalokról.

Tudják ezt mindenhol?

Jó kérdés.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!