„Végzetes hibát követtünk el – mondta Dzsudzsák Balázs a Nemzeti Sportnak. – Sejteni lehetett, hogy nem esik majd négy-öt gól a meccsen, ezért volt óriási felelőtlenség Eremenkót szabadon hagyni. El is ment rajta a kupagyőzelmünk.″
A magyar játékos arra utalt, hogy a találkozó 78. percében egyikük sem vette a fáradságot, hogy megtámadja a mintegy harminc méterről lőni készülő Roman Eremenkót, akinek góljával a Rubin Kazany 1–0-ra megnyerte a kupadöntőt.
A vérszegény támadójátékkal kirukkoló moszkvai gárda csak Eremenko bombája után merészkedett előre, ám a hosszabbítással együtt hátralevő negyedóra már nem volt elég az egyenlítéshez.
„Amint hátrányba kerültünk, elkezdtünk izomból rohamozni, kár, hogy nem tettük ezt korábban – folytatta az óvatos taktika jegyében meglehetősen kevés labdát kapó Dzsudzsák. – A mérkőzés hajrája is bizonyította, hogy zavarba hozható a Rubin védelme. Amikor agresszívan, az ellenfelet már a saját térfelén letámadva futballoztunk, fölénybe is kerültünk, de nem volt szerencsénk. Persze utólag már hiábavaló keseregni, ezt elszúrtuk.″
A 25 esztendős középpályás pályafutása második kupafináléját veszítette el, nem csoda, hogy kijelentette, most legalább egy évig nem akar döntőt játszani... Vasárnap viszont szezonzáró bajnoki vár a Dinamóra és Dzsudzsákra: ha győznek a Kubany Krasznodar otthonában, akkor...
„...azért kell szurkolnunk, hogy a moszkvai derbin a Lokomotiv megverje a CSZKA-t, és a Rubin is nyerjen a Szpartak ellen – a Jekatyerinburgban történtek után a kazanyiak ennyit igazán megtehetnének értünk. Ha minden eredmény úgy alakul, ahogy szeretnénk, befutunk a második helyre, ami Bajnokok Ligája-selejtezőt ér. Noha a kupadöntő előtt azt mondtam, csak második ne legyek, a hétvégén roppant boldoggá tenne az ezüst. Amit a finálé után átvehettem, elrakom emlékbe, ám előbb-utóbb szeretném fényesebbre cserélni. Mondják, amit a sors elvesz, azt egyszer visszaadja – ha ebből indulok ki, nekem már két arannyal tartozik.″
Aki látta az összecsapást, azon is megdöbbenhetett, hogy a lefújást követően a Dinamo kemény magja ellepte a játékteret, az arcukat sállal eltakaró legények vígan sétálgattak a pályán – és a kispadoknál.
„A meccs végén néhányan nem mentünk be az öltözőbe, a padon búslakodtunk. Amikor észrevettük, hogy a drukkerek közelednek felénk, már nem volt időnk rá, hogy berohanjunk, de íziben kiderült, felesleges lett volna menekülőre fognunk: a srácok csupán azért jöttek oda, hogy kezet rázzanak velünk. Még gratuláltak is – csak tudnám, mihez.″
