Gömöri, a hős – Bobory Balázs publicisztikája

Hűvös, esős márciusi nap volt, a fehérvári stadion melletti Sóstóból terjedt az a jellegzetes mocsárszag, amely néha tényleg facsarta az orrot is. A reflektorok átfúrták a párás félhomályt, a labdarúgók pedig alaposan feltúrták a felázott talajt, dagasztották a sarat. 

A Videoton – akkor Európa-szerte kevesek által ismert labdarúgói – heroikus csatát vívtak a világhírű Manchester United játékosaival, ledolgozták az Angliában összeszedett egygólos hátrányukat, és a 120 perces brusztolás, küzdelem és közelharc után a tizenegyeseknél meccslabdához jutottak. Gömöri Ottó, az egy évvel korábban még az NB II-es Hatvanban futballozó cserecsatár vállalta magára a felelősséget, ha belövi, ő a hős. 

Mellérúgta…

„Mit csináltál, Gömöri?” – született meg a magyar sportközvetítések egyik ikonikus szállóigéje Gulyás László szájából, közben egy ország remegett meg, esett kétségbe, hogy elmarad a világ csodája, felülkerekedik a United. A fiatalember összetörten, meghasadt lélekkel bandukolt vissza a többiekhez. Aztán jött egy Disztl Péter-védés meg egy tökéletes Vadász Imre-lövés, a Vidi bejutott az UEFA-kupa elődöntőjébe.

Gömöri Ottóra ezek alapján emlékeznek a magyar futballbarátok, pedig sokkal több volt ő. Ezt főleg azok tudják, akik előtte, utána Egerben vagy főleg Hatvanban ismerték, ahol futballozott, később pedig emberekkel, gyerekekkel foglalkozott. 

Gömöri Ottó a napokban hunyt el súlyos betegségben, fiatalon, 64 évesen. Igazságtalan a sors, mert nem egy hibát kellene emlegetnünk vele kapcsolatban, hanem éppen az erényt, ahogy „nullkilométeresként”, élete pillanatában odaállt, felvette a terhet, és megpróbálta elvégezni a munkát.

Gömöri Ottó sportolói nagyságára tavaly, az UEFA-kupa-menetelés 40. évfordulóján Faddi Máté világított rá, és ezt sikerült is megörökíteni a Nemzeti Sport eddigi egyetlen saját produkcióban készült „egész estés” dokumentumfilmjében, a Visszatérés Madridba című alkotásban. Faddi úgy kapott tinédzserként egyórányi lehetőséget a világ egyik legerősebb csapata ellen, hogy előtte még NB I-es mérkőzése sem volt.

„Kovács Feri bácsi azzal küldött fel, hogy Bryan Robsont kell fognom, hozzáteszem, le is cserélték – mesélte nevetve a filmben Faddi. –  Aztán a mester engem jelölt ki ötödik tizenegyesrúgónak, de én mondtam neki, hogy biztosan nem vállalom el, mert lehet, hogy a labdáig nem tudok elmenni izgalmamban, ha azon dől el minden. Ottó viszont nagy önbizalommal elvállalta, és így ő lett ikonikus személyiség, én meg maradtam »csak« Faddi Máté.”

Igen, ezt többen is elmesélték, hogy Gömöri Ottó, aki az NB II-ben kíméletlen ítélet-végrehajtó volt, azt mondta Kovács Ferencnek, aki nagyítóval kereste az ötödik labdarúgót, hogy „én majd berúgom”. Saját bevallása szerint nekifutás közben változtatott eredeti elképzelésén, ami nem jó előjel, így szállt a bal felső sarok mellé a labda.A Vidi meneteléséről készült filmben tudatosan nem kérdeztem Gömörit az esetről, igazságtalannak éreztem, hogy az elmúlt évtizedekben szinte mindig ezt tudakolták tőle. Sokkal inkább azt szerettem volna megtudni, hogy érezte magát a Fehérváron töltött két évében, amely a sérülései miatt nem alakult szerencsésen, mégis karrierje csúcspontja volt. Gömöri Ottó gégeműtét után, tele reménnyel, hogy betegségéből felépül, végtelen alázattal, szerénységgel, szerelemmel beszélt a Videotonról, Feri bácsiról, a társairól, és hálát adott a sorsnak a piros-kékben töltött időszakért. 

A halálhírét közlő internetes megosztások alatt elolvastam a kommenteket. Nagyon sokan Gulyás László kérdését felidézve búcsúztak tőle, de én sokkal jobban szerettem azokat a megemlékezéseket, amelyek arról szóltak, mekkora szeretettel, példamutatással nevelte Hatvanban a futballistapalántákat, milyen jó ember volt, aki élt-halt a futballért, mindig ott volt a pályán, tanácsaival, tapasztalatával rengeteget segített kicsinek, nagynak. 

Abból a generációból szerencsém volt/van lényegében az összes labdarúgót ismerni, és ez az attitűd a többiekre is jellemző. Az idő múlását az a borzasztó tény jelzi, hogy Gömörivel együtt már négyen is az égi futballpályáról tekintenek le ránk. 

Májer Lajos volt az első, aki elment, egy autó gázolta el, 43 éves volt, tele erővel, életkedvvel. Mindenki kedvenc „Matyija”, „Törpéje” ördöngös cseleiről, fineszes megoldásairól, jókedvéről, jól időzített zrikáiról volt híres, és persze hatalmas szívéről. Pályafutása után sokáig kicsikkel dolgozott a Vidi utánpótlásában, aztán egyszer, hirtelen megkapta a klub ifjúsági csapatát – minket… Az első meccsére Békéscsabára utaztunk, ahol nemcsak felnőttszinten, de lejjebb is nehéz volt pontot szerezni. A félidőben eggyel vezettünk, Lajos bá’ bejött az öltözőbe, falfehér arccal leült a padra, és csak annyit mondott: „Srácok! Csináljátok ezt tovább, nem is értem, az én időmben azért még több idő volt levenni a labdát, kicselezni valakit!” Nyertünk 3–0-ra, többek között jeles kollégám, Borbola Bence nagy bánatára is, aki akkor a Békéscsabában pallérozódott. Ezután nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk, talán túl jó ember is volt 18 éves, csibész focisták mellé, de sohasem felejtem, amikor egy megnyert németországi utánpótlástorna után önfeledten skandáltuk a nevét, ő meg felállt az asztalra, ott ünnepelve tapsolta meg a köszöntést. 

Horváth Gábor Kislángról indult, de nagyon hamar Székesfehérvár emblematikus polgárává vált. A klubhűség mintaképének számított, a hetvenes évek második felétől a kilencvenes évek elejéig szolgálta a Videotont, aztán sportvezető lett, személy szerint én, 18 évesen előtte írtam alá első „profi” szerződésemet, és kezelhetett volna 18 éves taknyosként, akinek hálásnak kell lennie, hogy eddig jutott a Vidiben, ellenben még ő szabadkozott, hogy a minimálbérnél csak pár ezer forinttal tudnak többet adni. Nem tudta talán, hogy bármikor, amikor a vele és a hozzá hasonló legendákkal találkoztam, a tisztelettől felgyorsult a pulzusom, és csak végtelen hálát éreztem, hogy velük beszélhetek és partnerként kezelnek. „Perás” aztán élete utolsó éveiben a Vidi múzeumőre lett, minden látogatót szívesen vezetett körbe az ereklyék között, és mindenre emlékezett, az 1982-es hírverő meccsek gólszerzőitől kezdve az ellenfelek lábméretéig. A belvárosban élt, mindenkihez volt egy jó szava, ha végigsétált az utcán, őt is mindenki szerette, tisztelte, súlyos betegség vitte el. 

Ahogy Novath Györgyöt is, aki szintén több mint egy évtizeden keresztül szerepelt a fehérváriak felnőttcsapatában, csatárként kezdte, aztán lett belőle középpályás és „beállós” is, alázattal, remek rúgótechnikával végezte a ref­lektorfényben fürdő társai mellett a munkáját. Talán túlságosan is szerényen mesélt később a régi időkről, sokáig teljesen távol tartotta magát a nyilvánosságtól és a futballvilágtól is, a menetelés jubileumi éveiben lehetett találkozni vele, tavaly már ő is beteg volt, de meghatódva idézte fel a nagy sikereket. 

Gömöri, Májer, Horváth Gábor és Novath annak a generációnak a tagjai, amely nem foglalkozott sokat a külsőségekkel, a pénzzel sem, esélyük sem volt meggazdagodni, egyszerűen csak imádtak focizni, együtt, társaságban lenni. A többségük fehérvári panelokban élt, beszélgettek a szomszéddal, trécseltek a piacon a zöldségessel, néha megittak egy fröccsöt a szurkolókkal is. 

Mindig, mindenhol alázattal, szerényen fordultak azokhoz, akik kíváncsiak voltak rájuk. Ezért lehetett sokat tanulni tőlük, ezért kellene, hogy még inkább példaként mutassuk be őket. Csak az a baj, hogy egyre kevesebben vannak…

Az ég áldja őket!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!