Képes Sport
BÁLINT MÁTYÁS
2021.01.20 10:30 Frissítve: 2021.01.20 13:45

Csak nyernek és nyernek – a norvég kézilabdatitok nyomában

Ebben az évezredben két Európa-bajnokságot leszámítva minden kontinenstornát a norvég női kézilabda-válogatott nyert meg, nem beszélve a világbajnoki és olimpiai aranyakról. Az északiak nem csodatévők és persze nem is hibátlanok, de azért van, amit lehet és érdemes is eltanulni tőlük, vagy legalább megpróbálni megérteni, mitől ilyen eredményesek. Utóbbira tettünk kísérletet.

A 2020-as női kézilabda Eb-n a norvég válogatott újra a csúcsra jutott (Fotó: Imago Images)


Üzenet jön Rasmustől a női kézilabda Eb döntőjének napján késő este.
– Láttad? Megnyertük!
– Pff, oda ne rohanjak, mindig ez van.
– Miről beszélsz? Három teljes évig egy szál érmet sem nyertünk!

NEM SORSKÉRDÉS A SIKER

Ezért nehéz a Rasmushöz hasonló, a sport iránt kicsit is érdeklődő norvégokkal női kézilabdáról beszélgetni. Az elődöntő környékén elkezdenek aktívan érdeklődni egy-egy világverseny iránt, de a fináléra már kimondottan kíváncsiak: az ötmillió norvég közül jellemzően minden harmadik-negyedik bekapcsolja a tévét egy-egy vb vagy Eb döntőjére, hogy aztán vagy elégedetten dőljön hátra az aranyérem után, vagy legyintsen, hogy sebaj, majd jövőre összejön.

De aztán mindenki halad tovább a maga dolgával, mert a hó nem fogja eltolni magát a bejárat elől, és a pinnekjötthöz, a karácsonyi sült báránybordához is be kell most már szerezni a hozzávalókat. Nem élet és halál kérdése a kézilabda, nem is sorsfordító nemzeti ügy (Rasmusnek például a dán legenda, Anja Andersen a valaha volt kedvenc játékosa, noha alighanem a saját felhozatalból is tudna választani), mindössze annyi történik, hogy a pályán szorgos honfitársak közössége pontosan, szépen, lelkesen és sikeresen végzi a dolgát mindenki örömére, márpedig a norvégok kedvelik az ilyesmit, ha már egyszer a szó szerinti túlélésre is a szorgalom és a csapatmunka volt a garancia évszázadokig a zord északi viszonyok között.

 ÉLETKOR? AZ CSAK EGY SZÁM!
A norvég kézilabdázók esetében tökéletesen igaz a mondás: az életkor csak egy szám. Miközben a decemberi Eb-n a magyar keretben mindössze négy mezőnyjátékos volt idősebb 28 évesnél (és ketten közülük legnagyobbrészt csak védekezésben kaptak szerepet), a norvégok hat legeredményesebb gólszerzője közül öt legalább 29 esztendős – ebben a korban egy magyar játékos állítólag már „kifelé megy” a sportágból.
Az északiak cserébe 25 évesnél fiatalabb kézilabdásból egyet (az őstehetség Henny Reistadot) neveztek a bő, húszas keretbe, míg a tizenkilenc magyar közül kilencen (a keret fele) voltak fiatalabbak 25 évesnél… És még a norvég mércével meglepően gyorsan felépített, most 21 éves Reistad is fokozatosan illeszkedett be a válogatottba az utóbbi években, miközben olyan fizikai munkát végzett, hogy szinte nem is emlékeztet a két évvel ezelőtti önmagára.


És az elmúlt tíz női kézilabda Eb közül nyolcat, legutóbb a december közepén véget érő dániai tornát is megnyerő északiak sikereinek éppen ez az egyik kulcsa: hogy alapvetés, hogy mindenki teszi a dolgát a legjobb tudása szerint a közös cél érdekében, függetlenül egyéni érdekektől, sérelmektől, igényektől. Azt sem lehet elhallgatni, hogy a játékosok vállán is másféle teher nyugszik, illetve nem nyugszik. Egy norvég a rátartiságig büszke a hazájára, de nem tekinti a címeres mezben nyújtott sportteljesítményt a hazaszeretet fokmérőjének, így mondjuk egy svédek elleni meccsen sem tinédzserkorból éppen csak kinőtt lányokra hárul a feladat, hogy revánsot vegyenek az 1814-es kieli békediktátumért és a csaknem százéves svéd uralomért.

Így aztán, ha valami mégsem a tervek szerint alakul a pályán, a játékosok nem a nemzetre hoztak szégyent, hanem csak elveszítettek egy kézilabdameccset, következésképpen nincs okuk rettegni a kudarctól, és a közben és utána rájuk zúduló népharagtól. A „csak tedd meg, amire a legjobb tudásod szerint képes vagy, a többi nem érdekes” alapelve egyébként is ennek a kultúrának a sarokköve – így pedig felszabadultan, bátran kézilabdázni is sokkal könnyebb.

A DUGNAD EREJE
A 19-szeres válogatott balszélső, Juhász Gabriella 2012-ben igazolt Norvégiába, és tavalyi visszavonulásáig az első osztályban szerepelt, vagyis van rálátása a norvég kézilabdázásra.
Őt kérdeztük néhány témáról.


…AZ ANYAGI VISZONYOKRÓL

„Az egy-két leggazdagabb klubot leszámítva mindenütt munka vagy tanulás mellett sportolnak a játékosok, a B-válogatott tagjai például már szinte mindannyian, ahogy én is dolgoztam óvodában és étteremben is, miközben stabil kezdő voltam az első osztályban. Így persze nincs is annyi edzés egy héten, mint Magyarországon, viszont a kiadott külön munkát mindenki megcsinálja a szabadidejében, mert tudja, hogy ez a saját érdeke.”

…EDZŐ–JÁTÉKOS-VISZONYRÓL

„Egészen más a viszony edző és játékos között, mint amit én fiatalon megszoktam: amikor itt először megkérdezték, én mit gondolok egy meccsről, azt sem tudtam, mit válaszoljak, pedig ez errefelé teljesen természetes. Akárcsak az, hogy bár minden mérkőzés után röviden azt is megbeszéltük, mi nem volt jó, elsősorban a pozitívumokra fókuszáltak az edzők, és minden játékost arra próbálnak használni, ami az erőssége, amiben a legjobb. Így a pályán is több a mosoly, a felszabadultság, könnyebb élvezni a játékot.”

…AZ ERŐNLÉTI MUNKÁRÓL
„Magyarországon rengeteg erőnléti munkát végeztem, és amit akkor kaptam, abból tudtam aztán megélni Norvégiában is: egy nyári, győri alapozás után az itteni terhelés nem okozhatott gondot… De az biztos, hogy itt nagy jelentőséget tulajdonítanak az erőnlétnek, a csapataimban jellemzően mindenki személyre szabott edzésterv alapján dolgozott.”

…A NORVÉG DRUKKEREKRŐL
„A norvég szurkolók mindig azt várják, hogy aranyérmes legyen a válogatott, hiszen mint mindenben, ebben is a norvégoknak kell a legjobbnak lenniük. De ha aztán másként alakul, akkor sincsenek indulatok vagy gyűlölködés, kicsit beszélgetnek a meccsről másnap a munkahelyen kávézás közben, és ennyi. A klubbéli drukkerek pedig főleg sohasem bántanák a játékosokat, hiszen szinte egy családba tartoznak: az úgynevezett dugnad, vagyis önkéntes munka ugyanis az egyesületek működésének alapja, a szurkolók állítják fel a reklámtáblákat és szedik a jegyeket meccs előtt, és ők pakolnak el utána, azaz valamiképpen ők is a csapat tagjai.”


MENNYISÉGBŐL MINŐSÉGET

Persze az sem árt, ha közben a képességeid is kiemelkedőek. Eddig hat norvég játékost választottak a világ legjobbjának (Trine Haltvik, Cecilie Leganger, Gro Hammerseng, Linn-Kristin Riegelhuth, Heidi Löke, Stine Oftedal), amiben nem az az érdekes, hogy ezzel övék a vonatkozó rekord, hanem hogy mind másik vidékről, más egyesületből indult, bizonyítékául annak, hogy országszerte találhatóak kis nevelő-klubok, amelyekből el lehet jutni a csúcsra. És van is kikből kiválasztani a tehetségeket: lassan száz éve mindig nagyjából kétszer annyi az igazolt női, mint a férfi játékos.

A mennyiségből ugyanakkor minőséget is elő kell állítani, és a norvégoknál ennek is megvan a maga rendje. Először is korosztályos szinten nem akarnak többet annál, mint egészséges sportembereket nevelni: egy tizennégy-tizenöt éves norvég kézilabdás palánta jellemzően csak háromszor edz egy héten, bár akkor igen komolyan, de nem tapossák ki a maximumot a gyerekekből, csak annyira terhelik őket, amennyire akkor szükséges. Nem az eredményekre fektetik a hangsúlyt, hanem arra, hogy mindenki pályára kerüljön és fejlődjenek a képességei, ne csak azok játsszanak folyton, akik abban az életkorban éppen a többiek előtt járnak. Így a végén sokkal több képzett kézilabdázó közül válogathatnak, akik mindannyian megütik a megfelelő szintet, ha nem is egyforma ütemben fejlődtek.

AZ IJEDT JÁTÉKOS NEM MER LŐNI
A norvégok nyernek, a magyarok kikapnak, így megy ez – így megy ez? Az egykori válogatott kerettag vívóval, a sportpszichológusként számos magyar élsportolóval együtt dolgozó dr. Harsányi Szabolcs Gergővel kerestük a választ a kérdésre.

– Léteznek az egyes országok sportolóira jellemző tulajdonságok, vagy ez csak túlzó leegyszerűsítés?
– Mi, emberek gazdaságossági okokból fel vagyunk vértezve sztereotípiákkal. Sem időnk, sem energiánk arra, hogy alaposan megismerjünk minden szembejövőt, ezért a korábbi ismereteink alapján általánosítunk a sportban is: számítunk rá, hogy az olasz vívó színészkedik, az ázsiai asztaliteniszező elrejti az érzelmeit, a norvég kézilabdázó meg dinamikusan és bátran játszik. Persze az ilyen sztereotípiáknak vannak negatív hatásaik is, hiszen könnyű téves következtetésekre jutni általuk, de azért lehet bennük igazság.

– Vagyis a norvégok bátrak, felszabadultak, kicsattannak az önbizalomtól, és jól dolgoznak csapatban, ezért nyernek – ilyen egyszerű lenne a megfejtés?
– Hajlamosak vagyunk egyetlen okot tulajdonítani a történéseknek, pedig egy-egy sporteseményen is minden mozzanatnak számos apró összetevője lehet: rendszerint még egy kihagyott hétméteresnek is sokkal több oka van annál, mint hogy a játékos úgymond „nem koncentrált”. Szóval nem lehet kijelenteni, hogy mondjuk a norvégok kizárólag azért jók női kézilabdában, mert ezek a norvégok már csak ilyenek.

– Akkor azt sem állíthatjuk, hogy a magyar játékos bezzeg jellemzően begörcsöl a tét hatására?
– A kérdés az, a magyar játékos azt gondolja-e, hogy ő jellemzően begörcsöl a tét hatására. Tagadhatatlan, hogy létezik hagyománya nálunk ennek a gondolkodásnak, részben alighanem történelmünk egyes epizódjai okán, illetve szokás emlegetni a minket régen tépő balsorsról szóló, harci indulóként nehezen jellemezhető Himnuszt is, és mindez úgynevezett önbeteljesítő jóslattá válhat: aki egyfolytában arra gondol, hogy kudarcot fog vallani, az nagyobb eséllyel jár így végül, mint aki alapvetően pozitívan gondolkodik. A pozitív gondolkodásmód ugyanakkor tanítható és fejleszthető – a sportpszichológia eszközeivel is.

– Nehéz a játékosoknak nem félniük a kudarctól, amikor szinte biztosan az vár rájuk,
hiszen mifelénk már egy olimpiai ezüstérem is csalódás.
– A média által sugárzott és sugallt kép is részt vesz a közös kulturális alap kialakításában, na meg vissza is tükrözi a társadalom elvárásait, és nálunk valóban „a győztes mindent visz” elve az uralkodó. A női kézilabdázás esetében is még mindig a sydneyi meg a zágrábi elveszített döntőket emlegetjük, a fájó vereségek megismétlődésétől való félelem hagyományozódik a játékosok egyik generációjáról a másikra két évtizede, a kudarckerülés lesz a jellemző a siker vágya helyett, márpedig teljesen más úgy felmenni a pályára, hogy milyen ciki lesz, ha kikapunk, mint úgy, hogy mekkora élmény lesz majd a győzelem, pláne, ha még a tét is óriási. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ez nem törvényszerű, és nem is mindenki gondolkodik így.

– Szembetűnő különbségnek szokás tartani azt is, hogy a norvég edző simogatja a sportoló lelkét, bezzeg a magyar korbáccsal a kezében üvölt, vagy ha nem teszi, akkor az a baj, mert ezek a lányok csak ebből értenek.
– Edzéseken fontos a külső motiváció, adott esetben üvöltve kell megkövetelni a száz fekvőtámaszt, mert annyit nem mindenki csinál meg szívesen vagy magától. Versenyhelyzetben viszont ez már nem mindenkinek segít. A kézilabdázás finommotoros mozgások sorozata, és ha a félelem vagy a túlzott, görcsös akarás hatására kiesik a kezedből a labda, az nem szerencsés, szóval érdemesebb mérkőzés közben inkább a pozitívumok kiemelésére fókuszálni. Egy ijedt játékos nem vállalkozik lövésre, vagy éppen a rá jellemző alapvető mozdulatokhoz nyúl vissza, amelyeket az ellenfél is ismer, és így ezek nem is hoznak sikert, ami csak tovább rombolja az önbizalmát. Maradona megvárta, merre dől a kapus a tizenegyesnél, aztán nyugodtan begurította a labdát a másik sarokba, de egy ideges focista mindig balra fogja rúgni, ha általában arra szokta.

– Az átlagos néző viszont ebből csak arra következtet, hogy a játékos nem küzd, nem koncentrál.
– Nincs átlagos néző, van viszont hangos – azt már a sportolónak kell eldöntenie, foglalkoztatja-e ez a hang, keresi-e esetleg még az interneten is, mit írnak róla a kommentelők. A drukkerek lelkivilágának persze jelentős hatása lehet: amikor vezet a magyar csapat, de elkezd felzárkózni az ellenfél, érezhető, ahogy elcsendesedik a lelátó, megáll a kés a levegőben: „hoppá, itt baj lesz...”. Ilyenkor a sportoló is azt kezdi érezni, hogy fenyegetően közeledik a kudarc, és máris újra az önbeteljesítő jóslatoknál tartunk.

– Ilyen rossz emberek volnánk? A vereség lehetőségének első jelére elfordulunk szeretett sportolóinktól?
– Nem rosszak, csak emberek. Ez egyszerű önvédelem, hiszen mindenki szívesebben tartozik egy sikeres csoporthoz: a 2016-os Eb idején azok is a többiekkel énekeltek a Nagykörúton, akik az életben nem mennének ki válogatott futballmeccsre, ha viszont vereség van kilátásban, azt gyorsan igyekszünk eltávolítani magunktól. Pedig ilyenkor kelne el igazán a biztatás, hiszen az a hangulat is átragad a játékosokra.


MEGVÁRJÁK, AMÍG BEÉRIK

És felnőttkorban sem siettetnek semmit. Eleve jellemzően nem vetik oda a legtehetségesebb fiatalokat egy-két korosztállyal feljebb, nagyobb, erősebb, már kialakult fizikumú ellenfelek közé (akikkel mégis megtették, mint Nora Mörk vagy Amanda Kurtovic, azoknak az egészsége is csorbát szenvedett utóbb), hanem szépen megvárják, amíg beérnek, addig türelmesen építgetik őket. Heidi Löke és Kari Brattset például elmúlt már 24 éves, mire egyáltalán bemutatkozhatott a felnőttválogatottban, ehhez képest később az egyik a világ legjobb beállója lett néhány évre, a másik meg nagyjából most az.
És mivel a játékosok nincsenek korán kizsigerelve és „lelakva”, jócskán kitolódik a pályafutásuk vége (lásd a vonatkozó keretes írást): az Eb-keret három norvég beállója közül Löke 38, Marit Malm Frafjord 35, Brattset csaknem 30 esztendős. (Ezen a poszton a magyaroknál Helembai Fanny volt messze a legöregebb a maga 24 évével.) Persze, éppen a tudatos építkezésnek köszönhetően az északiak nincsenek is rászorulva arra, hogy a felnőttszinttel amúgy összehasonlíthatatlan korosztályos sikerek után megváltóként várt tinédzserekkel tömködjék be a keret hiányosságait: az A-válogatott mellett évente négyszer a 18-20 tagú, folyamatosan változó összetételű B-csapatot is összeterelik néhány napra, amely a nagyokéval megegyező taktikával és szisztémában készül, soraiban bármikor beugrásra kész húsz és harminc év közötti játékosokkal.

A NAGYOBB MÉRETÉRT KATTINTSON A KÉPRE!


És maguknak a játékosoknak is van türelmük kivárni, mire felérnek a csúcsra. Egy norvég kézilabdázó eleve nem úgy kalkulál, hogy néhány aktív éve alatt kell annyit keresnie, amennyit csak lehet (egy-két élklubot leszámítva nincs is pénz a sportágban), így nem is akarja kizsigerelni és megszedni magát. Ellenkezőleg: előbb és sokat foglalkozik a kézilabdázás melletti-utáni életével. Kari Brattset például előbb befejezte a főiskolát mint szakképzett csontkovács (még el is igazolt szülővárosából, Fredrikstadból Oslóba, hogy közelebb legyen a sulihoz), és csak utána lett világklasszis, de Heidi Löke is olimpiai, világ- és Európa-bajnokként tartott testnevelésórákat egy kisvárosi iskolában.


Szóval megvan a megfelelő hozzáállás és kultúra, és adva van a játékosanyag is – már csak csapatot kell csinálni. Azt, ugye, sokféleképpen lehet, de az állandóság és a türelem semmiképpen sem rossz kiindulópont.

TAKTIKA? SEMMI EXTRA!
Azt gondolnánk, hogy egy húsz éve a világ tetején ücsörgő válogatott taktikai variációk utánozhatatlanul széles tárházával, szakmai bűvésztrükkök sorával emelkedik ki az elitből, ám a norvég női kézilabdázás esetében mi sem áll távolabb az igazságtól. Még a boldogult emlékezetű Karl Erik Böhnt sem vádolhatta senki azzal, hogy virtuóz stratéga lett volna (cserébe mindenkinél jobban értett ahhoz, hogy kihozza a maximumot a játékosaiból), és általában is közismert, hogy a norvégok felállt védőfal elleni támadásnál például nem rendelkeznek különösebben nagy eszköztárral – de nincsenek is rászorulva, mivel az akcióik hetven százalékát még az előtt befejezik, hogy a felállt védőfallal találkoznának.

Ami pedig a védekezésüket illeti, nos, legyen elég egy történet. Thórir Hergeirsson és segítői rendszeresen ellátogatnak Győrbe, hogy megnézzék az ott légióskodó játékosaikat, végigüljenek néhány edzést, majd kicsit beszélgessenek a kézilabdázóikkal, és persze az edzőkkel is. Az egyik ilyen beszélgetéskor a norvég kapitány, mellesleg a modern sportági történelem legsikeresebb edzője, a legnagyobb komolysággal és őszinteséggel köszönte meg az ETO-stábnak, hogy megtanítják a játékosait a nyitott védekezés fortélyaira, merthogy ez a norvég iskolába amúgy egyáltalán nem fér bele…


Márpedig a norvégok állandóság terén elég erősek. Amióta Thórir Hergeirsson 2001-ben, még másodedzőként dolgozni kezdett a női válogatott mellett, a magyar nemzeti csapat 11 alkalommal cserélte le a szövetségi kapitányát, míg a norvég egyetlenegyszer, amikor Hergeirsson átvette a sikerei csúcsán leköszönő legenda, Marit Breivik helyét, hogy folytassa a megkezdett munkát. Ami pedig a türelmet illeti, azzal kezdtük, hogy a norvég válogatott az elmúlt három évben nem állt dobogóra sehol, mégsem tört ki világvége, ahogy akkor sem, amikor 2004-ben még az olimpiáról is lemaradt – Marit Breivik így is királyi kitüntetéssel fejezte be edzői pályafutását alig négy évre rá. (Mellesleg a teljes csapatot kiutaztatta az athéni játékokra, hogy a játékosok a saját szemükkel lássák, miről maradtak le. Fél évre rá az Eb-t veretlenül nyerték meg, akárcsak a következő, már olimpiai kvalifikációt adó kontinenstornát, majd magát az olimpiát is.)

Persze, Norvégia különleges ország, sok szempontból szerencsés történelmi, gazdasági és sportéletbeli fejlődéssel, és sem az itteni viszonyokat irigyelni, sem a módszereket szolgaian utánozni nem érdemes, már csak azért sem, mert a magyar kézilabdázás is rendelkezik felbecsülhetetlen értékekkel, nem beszélve az évtizedek alatt felhalmozott szaktudásról. Mégis – talán van, ami tanulsággal szolgálhat nekünk is. Elvégre nyolc Eb-, három vb- és két olimpiai aranyérem aligha a véletlen műve.

ERŐNLÉT? MINDENNEK AZ ALAPJA!
Közhely, hogy a norvég válogatott gyors, rohanós kézilabdát játszik, amint az is, hogy a világversenyek hajráját, a két héten belül lejátszott hetedik-nyolcadik meccset jobban bírja erővel, mint a legtöbb rivális, ezekhez pedig értelemszerűen kiemelkedő erőnlét szükségeltetik. Nos, a norvégok valóban már fiatal kortól kezdve nagy hangsúlyt fektetnek a fizikai állapot fejlesztésére, amihez igencsak értenek is. (Magyarországon eközben a közelmúltig nem is volt a kézilabdaedzők oktatásának része a sportágspecifikus erőnléti képzés.)
A felnőtteknél aztán központilag kiadott irányelvek szerint folyik a klubokban az erőnléti munka, és a játékosok el is végeznek minden kiadott feladatot. Ez egyrészt a végtelen norvég profizmusnak köszönhető (mindenki tisztában van vele, hogy jobb játékos lesz minden lefutott kilométerrel és kinyomott fekvőtámasszal), másrészt a néplélekben gyökerező feladattudatnak (amit meg kell csinálni, azt magára valamit is adó norvég megcsinálja és pont), meg hát az sem mindegy, hogy aki a válogatott összetartást megelőző fizikai felmérésen nem produkálja az elvárt eredményeket, annak ki sem kell csomagolnia a bőröndjét, amellyel érkezett. Ha ugyanis nincs megfelelő erőállapotban, nem lesz a csapat hasznára a torna végjátékában, amikor igazán szükség volna mindenkire.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 16-i lapszámában jelent meg.)

2023.12.07 16:12:42

Kézilabda nemzetisport.hu

A bakonyiak váratlan lengyelországi vereséggel zárták a 2023-as évet az elitsorozatban.

2023.12.07 16:38:05

Kézilabda nemzetisport.hu

Tízgólos sikert aratott válogatottunk a női kézi-vb-n, ám Szemerey Zsófi súlyosnak tűnő sérülést szenvedett.

2023.12.06 16:16:43

Kézilabda nemzetisport.hu

Egy góllal jobb volt a magyar csapat a Kielcénél, fontos győzelmet arattak a sokszor hősiesen küzdő Miklerék.

2023.12.04 19:27:09

Kézilabda nemzetisport.hu

Lépéshátrányba kerültünk Montenegróval szemben a női kézi vb-n, és két pontot viszünk magunkkal a középdöntőbe.