Bocsánat, hogy a csapos közbeszól – kezdem Molnár Ferenc Delila című színpadi remekéből vett népszerű (be)szólással, arra utalva, hogy ezúttal nem a bennfentesek magabiztosságával verem a klaviatúrát.
Lévén szó a Formula–1-ről, annak is ma kezdődő Magyar Nagydíjáról.
Ez már ugyebár a 38., a sorozat első éveiben magam is ott voltam a Hungaroringen, s bár nem voltam olyan lelkes híve az autóknak, motoroknak, a száguldásnak, mint például mentorom a Magyar Nemzetnél, a Mogyoródra engem magával vivő Zsolt Róbert, a versenyt nem igazán tudtam átlátni (nem véletlenül igazi tévés műfaj), a zaj is hatalmas volt, ám a részletek – lenyűgöztek.
Olyan világba csöppentem, amely valóban a (nagy)világ, magasan fölötte állt az akkori magyar hétköznapoknak – stílszerűen: száguldott.
Utólag is minden tiszteletem az akkori szervezőké, hiszen az ügy iránti szenvedélyüktől vezérelve túlléptek a kor itthoni beidegződésein, és a sorozat akkori teljhatalmú urát, Bernie Ecclestone-t hosszú távra meggyőzték, hogy alkalmasak vagyunk a száguldó cirkusz (ez volt akkoriban a visszatérő közhely) fogadására. Ehhez meggyőződésem, hogy a szakmai felkészültség éppen úgy kellett, mint a diplomáciai érzék, a magyaros vendéglátás, s még ki tudja, mi mennyi más, de a lényeg: az első (1986) után a mostani már a 38. nagydíjunk – megszakítás nélkül. Ami azért jelzésértékű, mert könnyen ki lehet kerülni a pikszisből (Osztrák Nagydíj például 1988 és 1996, valamint 2004 és 2013 között nem volt...).
Azóta (a versenyeknek csak a rajtját és befutóját követve) mindent elolvasok, amit értő kollégám, Zsoldos Barna elém tár a Formula–1-ről. Csodálattal figyelem, milyen tudatos, hozzáértő, kellően magabiztos urak és persze hölgyek szorgoskodnak a csapatok körül. Nem mindig értem, amit mondanak, életemben nem láttam szétszedett motort (azt hiszem, itt hajtóműnek hívják), az egykori Budapesti Nemzetközi Vásáron sem tapogattam meg a kiállított Ladákat, Moszkvicsokat, de könnyen észreveszem, ha valahol a hozzáértés az egekben van.
Tehát hajrá, Formula–1, éljen a Hungaroring, jöjjön a nálunk már törzsvendég nagy verseny, amely – mert most már be is vallják – az idegenforgalomban is csúcsszezont jelent (120 ezer előzetes szállodai foglalás). Emellett már decemberben eladtak százezer jegyet a mostani futamra, s jó esély, sőt, több mint jó esély van arra, hogy 2032-ig továbbra is miénk lesz az ünnep.
Meglehet, a verseny favoritjairól illene írnom végezetül, de nem az én asztalom.
A kívülálló ne okoskodjon – még lenyűgözve sem.
Lévén szó a Formula–1-ről, annak is ma kezdődő Magyar Nagydíjáról.
Ez már ugyebár a 38., a sorozat első éveiben magam is ott voltam a Hungaroringen, s bár nem voltam olyan lelkes híve az autóknak, motoroknak, a száguldásnak, mint például mentorom a Magyar Nemzetnél, a Mogyoródra engem magával vivő Zsolt Róbert, a versenyt nem igazán tudtam átlátni (nem véletlenül igazi tévés műfaj), a zaj is hatalmas volt, ám a részletek – lenyűgöztek.
Olyan világba csöppentem, amely valóban a (nagy)világ, magasan fölötte állt az akkori magyar hétköznapoknak – stílszerűen: száguldott.
Utólag is minden tiszteletem az akkori szervezőké, hiszen az ügy iránti szenvedélyüktől vezérelve túlléptek a kor itthoni beidegződésein, és a sorozat akkori teljhatalmú urát, Bernie Ecclestone-t hosszú távra meggyőzték, hogy alkalmasak vagyunk a száguldó cirkusz (ez volt akkoriban a visszatérő közhely) fogadására. Ehhez meggyőződésem, hogy a szakmai felkészültség éppen úgy kellett, mint a diplomáciai érzék, a magyaros vendéglátás, s még ki tudja, mi mennyi más, de a lényeg: az első (1986) után a mostani már a 38. nagydíjunk – megszakítás nélkül. Ami azért jelzésértékű, mert könnyen ki lehet kerülni a pikszisből (Osztrák Nagydíj például 1988 és 1996, valamint 2004 és 2013 között nem volt...).
Azóta (a versenyeknek csak a rajtját és befutóját követve) mindent elolvasok, amit értő kollégám, Zsoldos Barna elém tár a Formula–1-ről. Csodálattal figyelem, milyen tudatos, hozzáértő, kellően magabiztos urak és persze hölgyek szorgoskodnak a csapatok körül. Nem mindig értem, amit mondanak, életemben nem láttam szétszedett motort (azt hiszem, itt hajtóműnek hívják), az egykori Budapesti Nemzetközi Vásáron sem tapogattam meg a kiállított Ladákat, Moszkvicsokat, de könnyen észreveszem, ha valahol a hozzáértés az egekben van.
Tehát hajrá, Formula–1, éljen a Hungaroring, jöjjön a nálunk már törzsvendég nagy verseny, amely – mert most már be is vallják – az idegenforgalomban is csúcsszezont jelent (120 ezer előzetes szállodai foglalás). Emellett már decemberben eladtak százezer jegyet a mostani futamra, s jó esély, sőt, több mint jó esély van arra, hogy 2032-ig továbbra is miénk lesz az ünnep.
Meglehet, a verseny favoritjairól illene írnom végezetül, de nem az én asztalom.
A kívülálló ne okoskodjon – még lenyűgözve sem.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
