Bravó! – Thury Gábor jegyzete

A Mol Vidi FC a második számú kupasorozat, az Európa-liga csoportkörének biztos résztvevőjeként vághatott az AEK elleni Bajnokok Ligája-playoffnak – a székesfehérváriak nem tudták kiharcolni a BL-csoportkört.

Ez csupán tényszerű megfogalmazása a görög csapat elleni párharc végkimenetelének, ám a látszólagos „eredménytelenség” mögött jóval több van. A honi futball jelenlegi helyzetében álmokat kergetünk, ha BL-szereplésről beszélünk – még akkor is, ha összességében a Vidi nem volt esélytelen ellenfelével szemben.

Ugyanakkor a magyar futball jelenlegi állapotát tekintve roppant fontos, hogy Juhász Rolandék ott lesznek az európai porondon. Hat év után jutott el valamelyik együttesünk nemzetközi kupa főtáblájára, 2012-ben ugyancsak a székesfehérváriak, s ugyancsak az El-ben vitézkedtek. A mostani kijutás is óriási bravúr, nem lehet azt mondani, hogy a magyar futballban uralkodó tendenciák törvényszerű következménye. Labdarúgásunk nem lesz jobb tőle, mégis azt mondom, ha sorozatban ilyen és ehhez hasonló eredmények születnének, kézzelfogható fejlődésről beszélhetnénk.

Idézzük fel néhány gondolat erejéig a hat évvel ezelőtti El-szereplést: a Videoton Paulo Sousa irányításával csoportjában a Genk és a Basel mögött a Sportingot megelőzve a harmadik helyen végzett, két győzelem és négy vereség volt a mérlege. Valami azt súgja, szakmai szempontból kifizetődőbb az El főtábláján játszani, mint a BL csoportkörében, mert a második kupasorozatban legyőzhető ellenfeleket is a csapat útjába terelhet a sorsolás. Márpedig nagyon nehéz úgy kifutni a pályára, hogy vajmi kevés a remény a győzelemre. Vélhetően a jelenlegi kiírásban sem lesz több, mint hat évvel ezelőtt – de két győzelem, az két győzelem. S ne feledjük: az együttes akkori játékoskeretének értékével az El-csoportkörben induló riválisok között csupán négyet előzött meg. Gyanítom, a helyzet lényegében idén sem változik.

Hosszabb elemzést igényel, melyek a jelenlegi (rész)siker összetevői, ám Marko Nikolics szerepe elvitathatatlan: a szerb mester – tökéletesen felmérve a magyar futball erényeit és korlátait – azt játszatja alakulatával, ami a legcélravezetőbb. Egy vállrándítással elintézhetnénk, hogy ez a dolga, de az elmúlt esztendőkben többek között José Gomesnek és Bernard Casoninak is ez lett volna – emlékszik még rájuk valaki? Marko Nikolicsra viszont emlékezni fogunk – mint aki újra kivezette a csapatot Európába!

Bravó, Nikolics! Bravó, Vidi!