Farkasok a Craven Cottage-en

Kicsit furcsa hely ez a Craven Cottage, a Wolfsburg ellen időnként tényleg csak egy-egy idősebb, nem teljesen józan pasas üvöltését lehetett hallani (soproni ligás közvetítésekre emlékeztetett a dolog), de amikor a körülbelül 20 ezer ember igazán rákezdett valamire, akkor tényleg elképesztő, fülsiketítő zajt csaptak. Viszonylag gyorsan rájöttem, miért nem szeretnek a „régi vágású" angol stadionban játszani az ellenfelek: a lelátó nagyon közel van a pályához. A vendégdrukkerekre sem lehetett panasz, körülbelül ezren voltak és ők is énekeltek becsülettel – azt azért néhányan nem fogadták túl jól, mikor 2–0-nál a mellettük lévő angol szektor kis túlzással egy emberként feléjük fordult és közérthető kézmozdulatokkal körítve kórusban üvöltötte nekik, hogy „who are ya, who are ya?" (kik vagytok, kik vagytok?)

Újságírói szempontból (is) sokkal családiasabb a hangulat itt, mint az Emiratesben: egyrészt kevesebben vagyunk, másrészt kisebb helyen, és a vendéglátás is kissé személyesebb.

Jómagam nem sok figyelmet szenteltem a kikészített ételeknek, italoknak – azért egy jó erős, forró kávét összedobtam, mert elképesztően hideg volt, és fennállt a veszélye, hogy a stewardok feszítővassal tudnak csak leszedni a székemről, ha ráfagyok.

A személyzet és a sajtósok viselkedése egyébként példamutató, ők tényleg azért vannak, hogy megkönnyítsék az ember munkáját, és ezért meg is tesznek mindent – egyszerűen, kedvesen és gyorsan.

Maga a mérkőzés nem volt rossz, Gera Zolinak is akadtak jó megmozdulásai (Josué és Madlung faragta rendesen), és látszik, sokkal jobban érzi magát, ha Bobby Zamora mögött kell futballoznia mindenféle kötöttség nélkül.

Utóbbival kapcsolatban egyébként egyértelmű a nép akarata: Bobby Zamorát az angol válogatottba! A közönség a Seven Nation Army dallamára többször is skandálta a nevét (ha valakit érdekel: http://www.fanchants.com/football-songs/fulham-chants/bobby-zamora/), az első gólt követően pedig a „Bobby for England" rigmus kezdődött, de a csatár a meccs után elmondta, nem foglalkozik a világbajnoksággal – Zolit is dicsérte –, és a társaságomban lévő helyi újságírók sem hiszik, hogy Fabio Capello végül meghívót küldene neki. Az amerikai Clint Dempseyt is nyaggatták a nyári tornával kapcsolatban (persze véletlenül szóba került a csoportellenfél Anglia is), és ő sem volt sokkal közlékenyebb – igaz, ha nem jön közbe sérülés, ő biztosan ott lesz.

Brede Hangeland ugyancsak elsétált a vegyes zónánál; a nagydarab védő neve korábban az Arsenalnál is felvetődött, most azonban kissé gyengébb napot fogott ki. Mint utóbb kiderült, a bordáival akadt problémája („Játszani tudok, de higgyék el, nem kellemes" – mondta), a mellette álló hölgy nem is nagyon engedte válaszolni, szólt az újságíróknak, hogy legyen elég ennyi, a norvég játékosnak erős fájdalmai vannak. A lefújás után egyébként nem mindenki volt maradéktalanul elégedett, azt fejtegették, 2–0-nál kicsit elaludt a csapat, és a hajrában bekapott gól miatt nagyon nehéz dolguk lesz Németországban a „farkasok" ellen. Ettől függetlenül a londoniaknak nincs okuk szégyenkezni, megverték a német címvédőt, korábban pedig kiejtették a Sahtart és az esélyekre fittyet hányva a Juventust is – nem véletlenül írják, mondják, hangsúlyozzák, hogy a Fulham történelmi szezont fut.

Este tizenegy körül megadtam magam a fáradtságnak, átvágtam a töksötét Bishop's Parkon – nem volt kifejezetten bizalomgerjesztő –, majd nyugovóra tértem (nem a parkban).

Szépen lassan, de elérkezett a távozás ideje. Szerencsére csak jó emlékeket, tapasztalatokat viszek haza magammal Londonból, és ebben nagy szerepet játszottak az itt élő magyarok, akik közül sokkal találkoztam (általában véletlenül), és akik mindig kifejezetten segítőkészek voltak velem.

Most irány Luton, hogy időben elkapjam a gépet. A várostól egy örökzöld Arnold Schwarzenegger-idézettel búcsúzom: (reményeim szerint) Visszatérek!

Ui: Köszönöm az olvasást, a jó tanácsokat, az utazási segítséget, dicséretet, építő kritikát, egyebeket.