CSONKA-SZIRMAI ZITA (NSOlvasó) 2020.05.24 20:20

Ahogy mi megéltük: A szülinapi buli egy színház előtti bajnokavatásba torkollott

Sorozatunkban személyes élmények alapján elevenítünk fel egy-egy emlékezetes mérkőzést, eseményt. A 42. részben olvasónk, Csonka-Szirmai Zita idézi fel, milyen volt a gyerekkora a „nemzet sportfővárosában”, Dunaújvárosban.

 

Október óta edzősködöm egy német amatőr kézilabdacsapatnál. A minap az egyik játékos, Julia megkérdezte tőlem, hogy miért választottam annak idején ezt a sportágat. Ez az egyszerű kérdés rengeteg gyerekkori emléket hozott elő.

Minden ott kezdődött, hogy 1987. május 14-én beszaladt apu a kórházba, puszit adott elgyötört felesége homlokára, meghatódva figyelte elsőszülött gyermekét – majd elrohant. Na, nem azért, mert igazából fiút várt volna, vagy ilyesmi. Három évvel később egyébként is világra jött az öcsém.

A szűkre szabott látogatás oka abban rejlett, hogy aznap egy másik születésre is hivatalos volt: a Dunaferr Sportcsarnok megnyitójára. Válogatott röplabdatornával avatták föl a létesítményt, a város legújabb büszkeségét.

Dunaújvárosban mindig volt ok az ünneplésre

Ezzel a nappal meg is pecsételődött a sorsod?” – kérdezte Julia. Jól hangzik, de inkább csak jópofa egybeesés az egész. A sportpályák mellett átélt élmények erőteljesebben sodortak a kézilabda felé. Ahogy ezt leírtam, pörögni kezdtek előttem az emlékképek. Hirtelen azon kaptam magam, hogy lelkesen mesélek neki a 90-es, illetve a 2000-es évek dunaújvárosi sportéletéről…

A női kézisek 1995-ös KEK-sorozatát még csak távolról, inkább hangulatában követtem. A meccsek alatt a lelátó tetején és egyéb „titkos” helyeken játszottunk a többi gyerekkel. Természetesen a labda sosem maradhatott el, de kikaptunk, ha a stúdió (hangosítás) falát használtuk kapunak. Emlékezetes maradt a Volgográd elleni idegenbeli elődöntő. Egyrészt nyertünk, s döntőbe jutottunk. Másrészt apu is a csapattal utazott, és egy olyan kiadós influenzát szedett össze az orosz városban, amely aztán (minden higiéniai odafigyelés ellenére) kíméletlenül végigment a családon.

1996 márciusában egy panellakás kisszobájában ünnepeltük az egyik osztálytársam születésnapját. A nagyszobában a szülők tomboltak. Este meg a színház előtt folytatódott a buli, kiegészülve a város megannyi lakójával. Ladányi Balázsékat éltette a tömeg, akik a klub történetében először, megnyerték a jégkorongbajnokságot. Az akkori dunaújvárosi televízió készített egy összeállítást a Budapest Sportcsarnokban lejátszott döntőről. Annyiszor láttam, hogy egy idő után kívülről fújtam a nyilatkozatokat. Nosztalgiából néha most is belenézek.

1999 tavaszán női kézilabda BEK-elődöntőre készült a város: méghozzá a nagyobb befogadóképességű jégcsarnokban! 

A klub jóvoltából a város iskolái ingyen jegyeket kaptak a mérkőzésre. Testnevelés órán megkérdeztem a tanáromat: a mi sulink miért nem osztotta még ki őket? A következő szünetben egy udvarias, de némi gyomorgörcsöt okozó meghívást kaptam az igazgatói irodába: nyugodjak meg, a gimi még nem kapta meg a jegyeket. Ha itt lesznek, odaadják őket az érdeklődőknek.

Radulovics sérült. Balogh Beának elszakadt a bokája. A jégcsarnok teteje meg itt-ott beázik, ha esik az eső. 1999. április 18-án szerencsére kint verőfényes napsütés, az arénában meg pokoli meleg volt. Nemcsak az időjárás miatt, hanem azért, mert a csilláron is emberek lógtak.

Döcögött a meccs. A szünetben többen legyintettek körülöttem: nem jutunk tovább. A második félidő végére mégis fordítottunk: 24–20-ra vezettünk. Mivel egy héttel előtte, Bécsben a Hypo ugyanezzel az eredménnyel győzött: büntetődobások következtek.

Átküldtem Juliának az utolsó negyedóra videóját. Néhány perccel később írt: „Még mindig tartanak a hetesek, hihetetlen!”

Ha ő most, több mint húsz évvel később így izgul, mit éltünk mi át akkor, ott a helyszínen? Katarzist. Takács Gabi bedobta a hetest. Felrobbant a csarnok. Bába Misi, a gyúró pedig élete legjobb idejét futotta 100 méteren.

Az itthoni kétgólos győzelem után kíváncsian vártuk a BEK-döntő ljubljanai visszavágóját. Ennél jobban csak az foglalkoztatta a szurkolókat, hogy melyik csatorna fogja közvetíteni. A TV3-ról addig nem igazán hallottuk. Sokan nem is tudták fogni. A mi nagyszobánkban szerencsére dübörgött a televízió, és élőben követhettük, ahogy a csajok a KEK- (1995) és az EHF-kupa-győzelem (1998) után elhódítják a Bajnokok Ligája trófeáját is. Az idényt egy magyar bajnoki címmel és Magyar Kupa-győzelemmel koronázták meg.

Mekkora buli szerveződött a csarnok elé! Ökörsütés, sörsátor, zene, jó hangulat: együtt ünnepelt az egész város a sportolókkal.

Az 1999–2000-es idényben a férfi kézilabdások is megnyerték a nemzeti bajnokságot, sőt KEK-döntőt játszottak.

A futballcsapat szintén az idény legjobbja lett idehaza. Következtek a BL-selejtezős mérkőzések. Az első találkozót a Hajduk Split otthonában rendezték meg. Emlékszem, apu telefonhívására a lefújás után, azután, hogy 2–0-ra legyőztük őket: „Óriási, a horvát közönség felállva tapsol minket!

 

A dunaújvárosi stadion akkor még nem felelt meg a nemzetközi előírásoknak: az egész országból érkező szurkolók konvojokban utaztak Győrbe.

Apu a helyszínen dolgozott. Anyu piros-fehér színű zászlót festett az öcsém és az én arcomra, felszereltük a zászlókat az ablakra (mindegy, mekkora huzat volt emiatt az utastérben), beültünk az autóba, és robogtunk a meccsre. Kétszer is, mert továbbjutottunk, és a következő körben 2–2-es döntetlent játszottunk a Rosenborg ellen. Idegenben alulmaradtunk, és a norvégok kerültek a BL-csoportkörbe. De ez már senkit sem érdekel.

Jó volt felidézni a fenti sportsikereket. Köszönöm a kérdésedet, Julia!

KORÁBBI ÍRÁSAINK  

ÖN JÖN!

Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében az ahogymimegeltuk@gmail.com e-mail címre várjuk!

Szabó Áron: „Gascoigne piás nyolcas (volt), de vizesnyolcas soha!”

Farkas Péter: „No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!”

Tisza Gábor: „Autogram? Majd később. Előbb egy közös kép!”

Dr. Nagy Zoltán:   „Magyar-szovjet 0–6... Soha nem éreztem magam annyira egyedül!”

Juhász Krisztián: „Cristiano Ronaldo azt sem tudta, honnan virrad”

Zolnai András: „Az éj leple alatt szöktettek ki otthonról”

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény  

Smahulya Ádám: Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós: „A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István: „Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás: „Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István: „Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt: „Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter: „Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt: „Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli” 

Ilku Miklós: „Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita: „Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor: Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter: „Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás: „Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor: „Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid: „Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola: „Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György: „Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Rácz Péter: Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján

Marosi Gergely: „Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja

Kun Zoltán: Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával

Vincze Szabolcs: „Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”

Kocsmár-Tóth István: Hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!

Thury Gábor: Balczót kísérve megindult a domboldal

Szűcs Miklós: „Annál a kis papírdarabkánál nagyobb kincsem nem lehetett volna”

Borbély László: „Fater mondta, a végén úgyis a németek nyernek. Fogadtunk”

Vincze Szabolcs: „Olyan 2. félidőt magyar válogatottól még tévében sem láttam”

Borbély László: Még a macska is táncra perdült – minden idők legnagyobb fordítása!

Kocsmár-Tóth István: Oslótól 100 kilométerre a rádió elhallgatott. El kellett hallgatnia

Pusztai Viola: „Az orrspray mellett nyugtatót is kellett volna hoznom a patikából”

2020.06.21 23:16:12

Kézilabda S. T. J.

A Nemzeti Sport hétfői számából ajánljuk.

2020.06.20 11:55:50

Kézilabda PIRCS ANIKÓ

Magánóvodája még nincs, de a tervei többségét véghez vitte a korábbi világklasszis kapus.

2020.06.15 20:11:19

Kézilabda PAPP BÁLINT

NS-VÉLEMÉNY. A két tréner pontosan tisztában van a kapitányi poszt súlyával és felelősségével.