A világ vizes közepe – Malonyai Péter jegyzete

Uszodai gyerekként, a Margitszigeten felnőve – meglehet, nagyképűség – bennem van, hogy az úszás, a vízilabda és általában a vizes sportok hazaérkeztek Fukuokában.

Az uszoda nekem a Sportuszodát jelenti, lehet Hajós, lehet sportközpont, ez már nem változik. És persze nem az épületet, a medencéket – az uszodai életet.

Hatalmas (sport)diplomáciai tett, hogy a világszövetség (WA) hozzánk költözik, elismerésem mindenkinek, aki csak egy parányit is hozzátett, de úgy tartom, a döntés ugyanakkor megkoronázása azoknak, akiknek mindenük volt „az” uszoda.

Első élményem az 1958-as vízilabda Európa-bajnokság, telt ház, forró nyári este, aranyat érő győzelem a Szovjetunió ellen, képzelhető, hogy csak kapkodtam a fejemet a tömegben, hatévesen erősen szorongattam a nagyapám kezét, szerintem a szám már a kezdésnél tátva maradt, s csak otthon csuktam be.

Aztán gyerekúszóként már rendszeresek lettek az élmények, úgy is mondhatnám, hogy minden napra egy mese. Edzésen Ölveczky Vili bá, majd Csuti bá visszatérően megosztott velünk némi életbölcsességet is, a versenyek pedig...

Telt házak, sorozatban. A válogatott úszóviadalokon főként. Katona Jóska Európa-csúcsot úszik 1500 gyorson 1964-ben a franciák ellen (17:27.0), ahogy később (1968) női váltónk (Kovács Edit, Baranyi Judit, Patóh Magda, Turóczy Judit) is 4x100-on (4:09.4), és Turóczy egyedül szintén (1:00.2). És Gyarmati Andrea... Akit edzésen is figyelhettem, édesanyját, a legendás Székely Éva nénit hallgathattam („Tudod, apukám...”), miközben világklasszis lányát terelgette a csúcs felé.

És persze a pólómeccsek... Akkor még arra szolgált a játék, amire kell, kék ég alatt, a lemenő nap fényében, tehát jó levegőn egy-egy nyári délután négy meccset is láthatott a publikum az ötvenesben, itt is a világ legjobbjait: a Fradiban Gyarmati Dezsőt, Kárpáti „Gyurikát”, Felkai „Rókát”, a Dózsában Dömötör Zolit, Sárosi Lacit. Például – mert a nevek napestig sorolhatók, a nagy versenyek, meccsek is mindmáig, amikor már a (rég)múlt, hogy szinte valamennyi klub a Szigeten edzett, úszott, labdázott. A mesterek egymás fejét vették a kedvező pályabeosztásért, de a tanítványok örültek annak, hogy mindenki együtt van.

Ez volt a gyerekkorom, ami persze hogy emlékezetes, ahogy a maiaknak is, más korban, más körülmények között. Maradandó, kitörölhetetlen, elegendő arra, hogy ha két „uszodai gyerek” évtizedek elteltével összetalálkozik, ott folytassa, ahol abbahagyta. Tíz, húsz, harminc éve – annak idején.

A döntéshozók nem tudták mindezt, nem gondoltak rá, nem is a dolguk, de Önök elhihetik nekem, hogy mindez benne van abban, hogy mi leszünk a világ vizes közepe.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!