Apró kis öröm a nagy magyar futballkesergésben. A siófoki önkormányzat úgy gondolta, hogy a futballcsapat megérdemel kisebb-nagyobb támogatást. Nem jellemző ez mifelénk, de Csank János és csapata olyan őszt produkált, amelyre még a városatyák is felkapták a fejüket.

A Jézuska nem hozta el a Vasas-szurkolók számára a legszebb karácsonyi ajándékot. Pedig ebben nagyon reménykedtek a piros-kékek meggyötört hívei.A Fáy utcai helyzet, mint köztudott, már-már drámai, és cseppet sem túlzó, ha a megszűnés szót emlegetik leggyakrabban a korábbi hatszoros bajnokcsapattal kapcsolatban.

Csábítják, egyre több helyről keresik. Várható volt, hiszen akit olyan tehetséggel ajándékozott meg a teremtő, mint Gera Zoltánt, azt bizony előbb-utóbb felfedezik. Mi, magyarok már évek óta tudjuk, hogy kivételes adottságokkal rendelkezik a fiú, aztán rögtön hozzá is tesszük mindehhez: mi lett volna, ha& A szokásos sopánkodás ez, bár Gera esetében talán nem is annyira, elvégre ki ne tudná, honnan indult az ifjú labdarúgó; ki ne hallott volna az eltékozolt évekről, a (nevezzük így&) bohém balhékról.

Edzőkérdés nem volt, játékosvándorlás annál inkább. Akik nagy pénzen vagy a tippmixen (bár a Videotonnal kapcsolatban ezt nem szerencsés emlegetni&) fogadtak volna Várhidi Péter menesztésére, most elbukták a tétet. A székesfehérvári szakember nyugodtan dolgozhat tovább, mi több, ez a szombat egyértelműen megerősítette őt pozíciójában.

Csend van Angyalföldön. Mióta a Vasas futballcsapata a siralomházban várja a halálos ítéletet, nincs újabb hír, mikor is lesz a kivégzés. A játékosok döntő többsége a hírek szerint szerződésszegés miatt szép sorban feljelenti majd a klubot. Persze ahogy Monte Christo grófjának If várából, úgy a Vasasnak is sikerülhet megszöknie a végítélet elől. A mondat sokkal egyszerűbben úgy szólhat: még van remény. Egyelőre semmi szenzáció, semmi egetverő bejelentés, ám Markovits László rövid nyilatkozata sok mindenre utalhat.

A feldíszített, csillogó-villogó fa mellett állni  az lesz majd a legnehezebb. Jobbra nézni, balra lesni, az ajtót figyelni, hátha bejön a Simi, és azt mondja: "Jól van, fater, itt vagyok, ne sírjon már, az isten szerelmére& Karácsony este jön majd az újabb próbatétel, az Úr akarata szerint. Apától nem is várhat keményebb feladatot az élet, minthogy a fiát gyászolja.De idősebb Simon Tibor azért harcol is. Harcol a maga módján, mert a sors ezt rótta ki rá.

Azért az érdekes lehet, mi járhatott Hrutka János fejében, amikor rótta a köröket. Vajon mire gondolhatott a zöld-fehér mackójában tréning közben bármelyik őszi napon, hiszen a sorsa már a bajnoki rajt előtt megpe-csételődött. Tudta ő, hiába futna világcsúcsot százon, hiába dekázna hatezer-huszonkettőt a lasztival, hiába csavarná a felső lécre a labdát tízből tízszer a tizenhatos vonaláról, úgy, mint Puskás Öcsi annak idején& ez mind, mind kevés lenne ahhoz, hogy bekerüljön a csapatba.

Két esztendővel ezelőtt Bozsik Pétert nevezték ki a Vasas vezetőedzőjének; két esztendővel ezelőtt az ország egyik legerősebb játékoskeretével rendelkező klubjánál még azon bosszankodtak, hogy a görög AEK Athén ellen tisztességes küzdelemben bár, de alulmaradtak az UEFA-kupában; két esztendővel ezelőtt úgy várták a bajnoki rajtot Angyalföldön, hogy akár még az aranyéremre is van esély; két esztendővel ezelőtt a piros-kék szurkolók arról beszéltek, hogy itt az idő, több, mint húsz év után a kedvencek ismét elsők lehetnek.

Ezen az őszön az egykori élvonalbeli Ózd népes szurkolótábora nem győzte csodálni kedvencei trükkjeit. Mert mi másnak is nevezhetnénk, ha egy csapat az egyik héten 90-s vereséget szenved, máskor meg 100-ra győz.

Van olyan klub, ahol olyan gyorsan repülnek az edzők, mint a postagalambok, máshol meg úgy bebetonozzák őket, mint a maffia az áldozatait. A Videotonnál az utóbbi variációt alkalmazták; hiába szenvedett sokat csapat és közönsége, Várhidi Péter állása az egész szezonban megkérdőjelezhetetlennek tűnt. Idegesebb, kapkodósabb klubvezetők (akad ilyen szép számmal kicsi hazánkban&) ennyi idő alatt már legalább három trénert kipróbáltak volna.

Így kellett csinálni. Laza gimnasztika a pálya szélén, fejkörzések, rúgózások, egy-két sprint, aztán pillantás a kapitány felé, aki pedig int, hogy gyere, fiam, vetkőzz, menj be és rúgj egy mesterhármast. És, lám, a fiatalember pontosan tudja, mi a dolga, mit várnak tőle a szurkolók és bekocog, aztán  bevágja azt a várt mesterhármast. Mondhatnánk, ilyen csak a mesében van, pedig nem igaz, mert San Marino ellen is megtörtént ugyanez. A Ferencváros támadója, Gera Zoltán csereként lépett pályára a budapesti Eb-selejtezőn és olyan, de olyan gólokat lőtt&

"Tíz éve már, hogy komolyabb sikerélmények nélkül, változatlan kitartással tekintjük életünk részének a Videoton FC-t& Ebben a mondatban minden benne van: a szurkolók olykor zaklatott lelkivilága, kitartása és örök optimizmusa.

Futballidő volt, ideális, játékra ingerlő. Valamilyen technikai hiba történhetett ott fent, hiszen hófúvás helyett cirógató tavaszi szél terelte a fakó faleveleket. Ilyen őszt sem látott a világ. A férfiak is átmeneti kabátban álltak, és hol felnéztek, figyelve a vágtató felhőket, hol meg le, a mozdulatlanságot, az örökkévalóságot jelentő sír felé. Még azt is mondhatnánk, ünnepi volt a pillanat, a sok elegáns úrral és hölggyel, kezükben virággal, a mámorító napsütésben.

Természetesen Kenesei papa is rádión hallgatta a SvédországMagyarország Eb-selejtezőt, sokan tudják, hogy Kenő édesapja a fia minden meccsén ott van, imádja a futballt, és bizony sokszor lehet büszke a gyerekre. Most meg különösen. Kenesei Krisztián pályafutása eddigi talán legjobb időszakánál jár.

Király Gábor Stockholmban mutatott néhány bravúrt, és bár a hazai egyenlítő gólban véleményünk szerint alaposan benne volt, a Svéd Labdarúgó-szövetség szavazásán Stockholmban a Hertha BSC kapusát választották a a mezőny legjobbjának. Király maximálisan elégedetten jött le a rasunda-stadion gyepéről szombaton.

Puhl Sándort beválasztották a FIFA Játékvezetői Bizottságának tagjai közé. A laikusok ezen aligha lepődhetnek meg, mondván: naná, hogy Puhlnak ott a helye, hiszen mégiscsak világbajnoki döntőn fújta a sípot. Csakhogy ez a titulus egyáltalán nem következik a korábbi sikerekből.

Játszottak egy meccset szombat délután Dunaújvárosban, amelyen nem petárdákat, hanem üres frázisokat lehetett puffogtatni. Egyébként a nézőtér nagy része is üres volt, de most nem ezen van a hangsúly, hanem a frázisokon. Az a kevés szurkoló, aki a szombati ebéd után futballmeccsre vágyott, és ott ücsörgött, bambulászott az újjávarázsolt Dunaferr-stadionban, csak mondogathatta a nagy-nagy buzdítások közepette, hogy "Hajtanak, hajtanak a fiúk, de azért ez mégsem az igazi&