Gyermekálmok mackófelsőben – Zsiborás Gábor és a ránk hagyott emlékek

Vészesen közelgett a Zsiborás-könyvről vállalt cikkem leadási határideje, amikor a vidéki nyaraló kopott szekrényében kotorászva egyszer csak kezembe akadt réges-rég elveszettnek hitt, gyerekkori mackófelsőm. Világoskék, elnyűtt darab, több mint harmincéves, a könyökrészén gondos anyai kézzel belevarrt szivacsdarabbal. Az elülső részére, mellkasmagasságba 1992 vagy 1993 táján írtam rá zöld filctollal, kacskaringós gyerekbetűkkel: „Bátor Csapat FC”.

Vészesen közelgett a Zsiborás-könyvről vállalt cikkem leadási határideje, amikor a vidéki nyaraló kopott szekrényében kotorászva egyszer csak kezembe akadt réges-rég elveszettnek hitt, gyerekkori mackófelsőm. Világoskék, elnyűtt darab, több mint harmincéves, a könyökrészén gondos anyai kézzel belevarrt szivacsdarabbal. Az elülső részére, mellkasmagasságba 1992 vagy 1993 táján írtam rá zöld filctollal, kacskaringós gyerekbetűkkel: „Bátor Csapat FC”.

A Bátor Csapat FC nevével ellentétben nem csupán futballal foglalkozott, többfunkciós iskolai gyerekbandaként élte zivataros hétköznapjait, tevékenységi köre a Kertészeti Egyetem felső betonos pályáján zajló egykapuzások mellett kiterjedt a zegzugos gellérthegyi ösvények, elhagyatott építkezési területek felfedezésére, kincsvadászatra (a Gombocz Zoltán utcai sitthalomból kiturkált ezüst Mária-miniszobor ma is megvan) és nem utolsósorban a környékbeli rivális csoportok elleni hősies háborúskodásra. „Se kő, se bot!” – próbálták belénk sulykolni az aggódó szülők az utcai küzdelmek alapszabályát, teljesen feleslegesen, mert ha a Bakator utcaiak támadtak Gallatzék kertjén át, a harc hevében a hatékony védekezésre minden eszközre szükség volt.

Békeidőben leginkább a labdára, azzal rugdostunk egymásnak kapura a felső kertben a két cseresznyefa közé, órákig repkedtünk a levegőben, bravúros vetődéssel tornászva ki a fa törzse mellől a sarokra tartó lövéseket. Ha felhúztam világoskék házi kapusmezemet, úgy éreztem, én vagyok Zsiborás Gábor. Nem tudom, miért pont Zsiborás Gábor voltam, a Fradi serdülőcsapatának balhátvédjeként valamiért a ferencvárosi nevelésű, de akkor már rég az MTK-ban védő szakállas kapus alakja rögzült bennem, talán egy tévében elkapott meccsközvetítés hatására. De az is lehet, hogy utólag színeződnek át az emlékek, és már maga a Zsiborás-könyv építette fel bennem a mítoszt.

Amikor kezembe veszem a tavaly elhunyt sportújságíró, Gyenes J. András Mindhalálig a kapuban című kötetét, nem egy recenzióra szánt könyvet látok, hanem saját gyerekkoromat. A Bátor Csapat FC alkalmi kapusát, aki a fekete-fehér fotók bűvös mozdulatait utánozza a cseresznyefák között, az odaveszett csodakapus példájától ösztönzött repüléseket. És persze a tízéves fiú őszinte és tiszta megdöbbenését, amely a válogatott kapus tragikus halálát a sors súlyos igazságtalanságaként élte meg, hiszen – szentül hittem – Zsiborás Gáborral a világ valaha volt legjobb kapusát veszítette el a labdarúgás. És ha előveszem a könyvet, ma sincs kétségem efelől.

Huszonakárhány éve nem volt a kezemben a kötet, és mégis, olyan elevenen élnek bennem a szavak, jelzők, fordulatok, mintha valami gyerekkori altatódal szövegét látnám viszont. Ha az előszót olvasom, éppen ugyanaz az érzés fog el, mint amikor a szekrény mélyén turkálva váratlanul kezembe akadt régi, elfelejtett kapusfelsőm.

„Élt 36 évet. Iszonyúan szűkre szabott idő. Ha még egyszer ugyanennyit lett volna köztünk, azt mondja rá a köznyelv: élhetett volna még...

Zsiborás Gábor tragédiája azért is rázta meg a futballszurkolókat, a labdarúgó-társadalmat, de a sportban járatlan embereket is, mert három ikergyermeket hagyott árván, azon a pályán vesztette el az eszméletét, amelyiken tizenkét éven át oly sokszor ünnepelte őt a Fradi-közönség.

1993. szeptember 1-jén a Springer-szobor felőli kapuban melegített a válogatott edzőmérkőzése előtt. Feldobott, jókedvű volt, hiszen négy esztendő után kapott bizonyítási lehetőséget Verebes József szövetségi kapitánytól. Akik ott álltak a háló mögött, szentül vallják, hogy csak úgy repkedett, annyira felszabadultan mozgott, hogy az mindenki számára meglepő volt. Alig három perccel később pedig már öntudatlanul esett össze... [...]

Élt 36 évet. Iszonyúan szűkre szabott idő a sorstól. Másoknak ennyi ahhoz is kevés, hogy tíz körmükkel belekarcoljanak a földbe, jelezve, itt jártak. Zsiborás Gabi bravúros védései, tizenhat esztendős élvonalbeli pályafutásának sok-sok momentuma vésődött belénk. Emlékeket hagyott ránk...”

És egy világoskék mackófelsőben továbbélő gyerekkori világot.

(Gyenes J. András: Mindhalálig a kapuban – in memoriam Zsiborás Gábor, magánkiadás, 1994)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július 29-i lapszámában jelent meg.)