Az elfogyott légió

Ha nem látom, biztosan nem hi szem el.

Talán száz métert kellett megtennünk a parkolóig, de csak araszolni tudtunk. A tömeg körbefogott minket, a karok mint ezernyi polip csápjai kavarogtak előttünk. Volt, aki autogramért könyörgött, míg mások megelégedtek azzal is, hogy megsimogathatták Sallói István ruháját.

Pedig idegen terepen, Haifában jártunk, ő pedig a Beitar Jerusalem játékosa volt, ráadásul sérülés miatt nem is játszott, de ez mit sem számított, a népszerűség az egész országban mindenhova elkísérte. Legalább fél óra kellett, hogy elvergődjünk az autójáig, és miközben kihajtott a stadion mellől, a nevét skandáló, integető szurkolók szegélyezték az utat.

Két nappal később a Beitar edzését néztem, amikor mellém lépett egy kipát viselő, tizenkétéves-forma fiú. Valamit mondott héberül, ám zavaromból rájött, hogy nem értem, ezért angolul megkérdezte, honnan jöttem. Amikor megtudta, hogy honfitársa vagyok a csapat két nagy sztárjának, Sallói Istvánnak és Pisont Istvánnak, elővett egy füzetet, és mutatta, igényt tart az én aláírásomra is. Elvégre a nagy emberek barátai megérdemlik a megkülönböztető tiszteletet. Aztán szomorúan mesélte, hogy ő alig láthatja a csapatot játszani. A meccsek zömét szombaton, még sábesz idején rendezik, az ő családja pedig szigorúan veszi a vallási előírásokat, így ilyenkor a televíziót nem kapcsolják be, buszra nem szállhat, gyalog pedig nagyon messze van a stadion.

Sallói István a mai napig tartja a kapcsolatot ezzel a gyerekkel, aki az azóta eltelt tizenhárom év alatt természetesen felnőtté cseperedett, ám a futball iránti rajongása jottányit sem csökkent. Nincs vele egyedül: Izraelben magyar ésszel szinte felfoghatatlanul imádják ezt a játékot, és a futballisták számunkra elképzelhetetlenül nagy sztárok arrafelé. Akkoriban alig akadt olyan csapat az izraeli bajnokságban, amely nem szerződtetett magyar futballistát. Az úttörő Sallói István volt, aki elsőként szerződött az országba, és annyira lenyűgözte a szurkolókat és a médiát is teljesítményével, hogy tágra nyitotta az ajtót a honfitársak előtt.

„Én Belgiumból mentem Izraelbe – emlékezik az Újpest jelenlegi klubigazgatója. – Akkoriban még nem voltunk tagjai az Európai Uniónak, ránk is vonatkozott a szabály, hogy a nyugati klubok nem szerepeltethettek háromnál több, unión kívülről származó játékost, így nehezen verekedhettük be magunkat a csapatba. Aztán szélesedett ez a lehetőség, és én belevágtam. Először a Maccabi Tel-Avivnál próbálkoztam, ám Avram Grant, aki a közelmúltban a Chelsea menedzsere volt, azt mondta, más típusú játékosra van szüksége, így kerültem a Beitar Jerusalemhez. Jól ment a játék, de sokat számított, hogy sikerült beilleszkednünk az ottani életbe, többen még a nyelvet is megtanultuk. Ezt már csak azért is méltányolták, mert ott a sztárokat a média állandóan nyilatkoztatja a mindennapi élet ezerféle kérdéséről. Először Czéh Lászlót és Pisont Istvánt ajánlottam a klubomnak, később az is előfordult, hogy más csapatoktól hívtak, és kérdezték a véleményemet valamelyik futballistáról.”

Egyszer felvetődött az ötlet, hogy a magyar légiósok kihívhatnák az izraeli válogatottat, anynyian játszottunk az országban. Tekintélyes és egységes nyilvántartás híján talán nem is teljes a lista: Végh Zoltán, Nagy Zoltán, Sallói István, Pisont István, Pisont Richárd, Véber György, Nyilas Elek, Hamar István, Márton Gábor, Halmai Gábor, Mundi Viktor, Komódi László, Szanyó Károly, Tomka János, Mészöly Géza, Czéh László, Horváth Csaba, Zsivoczky Gyula és Sándor Tamás. Nem mind egyszerre keresték a kenyerüket Izraelben, de az tény, hogy a kilencvenes évek második felében csábító célpontja volt az ország a külföldön szerencsét próbáló magyar labdarúgóknak. Pedig itthon nem sokra becsülte a szakma és a közvélemény ezt a kalandot, a szövetségi kapitányok például kijelentették, ők senkit sem válogatnak be az izraeli bajnokságból. Pedig... Ott már akkor színvonalasabb és jóval nagyobb iramú mérkőzések szórakoztatták a szurkolókat, mint itthon. A keménységről pedig Véber György nevetve mesélte, hogy lőtt már gólokat, adott gólpaszszokat, a közönség szerette, de az edzője mindig visszafogottan beszélt a teljesítményéről. Aztán az egyik meccsen veszélyesen becsúszott, a stoplija felszántotta az ellenfele arcát, mire a mester felugrott a kispadról, és hevesen megdicsérte: ez az, Dzsordzs, ez már valami!

„Ha azt mondom, parádésan éreztem magam Izraelben, még finoman fogalmaztam –jelenti ki Márton Gábor. – Nagy sztárnak számítottunk, a szurkolók gyakran a házam előtt énekeltek, szüntelenül meghívtak minket díszvendégnek különböző eseményekre, és persze a játék is remekül ment. Egyetlen árnyék ezen az időszakon: huszonnyolc évesen, erőm teljében, életem legjobb formájában leragadtam huszonegy válogatottságnál csak azért, mert itthon nem hitték el, hogy nagyszerű, a hazainál erősebb bajnokságban állom meg a helyemet. Az igazamat bizonyítja, hogy Izrael ma jóval előttünk áll a világranglistán, szóval kár volt minket kézlegyintéssel elintézni.”

Pisont Istvánnak is örök fájdalma marad, hogy itthon leírták. Miután a Beitarhoz szerződött, számítása szerint mintegy harminc válogatott meccset vett el tőle a hazai gőg. Kárpótlásul a Hapoel Tel-Aviv játékosaként negyeddöntőt játszhatott az UEFA-kupában, ahol csapatát a Milan búcsúztatta, és mindössze egy gólon múlott a bravúr.

Azóta nagyot fordult a világ: mára elfogyott a magyar légió, egyetlen honfitársunk sem játszik Izraelben. A megkérdezett menedzserek szerint igény lenne rájuk, ám azóta számunkra is kitágult a világ, bővültek a lehetőségek, és aki kelendő külföldön, szívesebben megy Németországba, Belgiumba, Hollandiába vagy Angliába, mint az itthonról állandó háborús övezetnek tűnő Izraelbe. Holott a légió egykori tagjai állítják: bár ők is kaptak gázálarcot, részt vettek különböző civilvédelmi oktatásokon, a harcokból szinte semmit sem érzékeltek.

Pisont István most tagja a magyar küldöttségnek. Szüntelenül hívták izraeli újságírók: valamennyien interjút akarnak készíteni vele. Jó érzés lehet: jelentős hírértékű esemény, hogy ha csak néhány napra is, de visszatér.