„A futball érzés, szenvedély, szerelem!”

Érti már, hogy miért kapta a büntetést?Érti már, hogy miért kapta a büntetést?

Inkább csak elfogadom a határozatot: pénzbírság, egy mérkőzésre szóló eltiltás, ezek a tények. Még mindig ízlelgetem a szavakat, de nem tudom pontosan, mit takarnak valójában. Szombaton a Bnei Jehuda ellen nem ülhettem a csapat kispadján – de így is közel voltam az enyéimhez.

Min akadt fenn, ami miatt – a városi legenda szerint – melegebb éghajlatra küldte a játékvezetőt?

Nem voltam faragatlan! Feldúlt igen, egy elmaradt büntető miatt valóban kieresztettem a hangom. Szerintem egyértelmű volt az eset, ahogy aztán a verdikt is. Fejet hajtottam a bizottság előtt, bocsánatot kértem. Nem tehetsz mást, itt, Izraelben ez a törvény. A játékvezetők tévedhetetlenek. Érinthetetlenek.

Jól emlékszünk, hogy edzői pályafutása során nem a szombati volt a lelátói debütálása?

A Rapid Wien trénereként, még hét évvel ezelőtt akadt egy hasonló ügyem. Pardon, az akkori szituáció még nyilvánvalóbb volt: a bíró tévedett. Elismerem, akkor én is hibáztam… A futball nem a halvérű emberek játéka, tele van érzelemmel, kitörésekkel. Egyetlen résztvevője sem mentesül a nyomás alól, legyen szó edzőről, játékosról, bíróról, szurkolóról. A labdarúgásban dolgozóknak illene érteniük egymást, mindenki jobban járna, ha megtalálnánk a közös hangot, de akárcsak Magyarországon, ez Izraelben sem jelent magától értetődő előnyt. A két ország közé ebből a szempontból – sajnos – egyenlőségjelet tehetünk. A kommunikáció itt is gyerekcipőben jár, pedig a cél közös, valamennyien jobb futballt akarunk, de az érintettekből mégis hiányzik a másik megismerésének valós igénye. A kooperáció helyett a játékvezetők az edzőkkel hadakoznak, ám ez önmagában még nem elég; adott esetben onnan ér támadás, ahonnan nem várná az ember, azaz valamelyik kolléga részéről.

A mediterrán hangulatban remekül érzi magát

A torzsalkodás aligha szakmaspecifikus jelenség. Mindamellett így is kivételes helyzetben van: ön az első német szakvezető az izraeli klubfutball históriájában. A tenyerén hordozza az őrangyala?

Hm… Sokan attól tartanak, hogy ha már Lothar Matthäus Izraelbe szerződött, akkor szép sorban jönnek majd a külföldi edzők, és elveszik a helyet az itteniektől, akik aztán nem részesülnek olyan megbecsülésben, mint eddig. Ez badarság – csakhogy elég reménytelen megértetni az ódzkodókkal az ellenkezőjét. Én nem kértem előjogokat, nem tartok igényt különleges bánásmódra. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy a szabályok legyenek egyformán érvényesek: ha zöldet mutat a lámpa, én is át szeretnék hajtani a kereszteződésen, ha viszont pirosra vált, ne csak nekem kelljen megállnom.

Ez a jellemző hozzáállás?

A magánéletben, a hétköznapokban nem. Sok barátom él ebben az országban. Az én izraeli regényem nem tavasszal, a netanyai szerződés aláírásakor kezdődött, évtizedekkel korábbra visszavezethető az első sora. Szeretek itt élni, mert az emberek érdeklődőek, barátságosak, kedvesek, keményen dolgoznak, közben folyamatosan előre néznek. Az emlékezésnek is szentelnek időt, de nem azon töprengenek, siránkoznak, ami volt, inkább azon törik a fejüket, hogy mi legyen a jövőben. Konstruktívak. A stílus, a mediterrán életkedv magával ragadja az embert, Izrael pezseg, nyüzsög, a tenger, a napsütés – Budapesten most talán éppen esik… – meghatározza a hozzáállást. Szeretek itt élni – németként.

És a labdarúgás?

Itt is fejlődik, nem is kis léptékben. Ez is boldoggá tesz.

Minden úgy alakul, ahogy azt tervezte?

Azért nem egészen: más kondíciók voltak érvényben, amikor Izraelbe jöttem. A tulajdonos, Daniel Jammer állja a szavát, a futballisták partnerek, de az infrastruktúra nem az igazi.

Nekünk fél órára volt szükségünk, hogy képet alkossunk róla.

Sok… Na jó, vicceltem. A helyzet azonban valóban az, hogy tíz perc alatt fel lehet mérni, hol húzódnak a határok. Épül az új stadionunk, csak most éppen áll az építkezés... Az ország gyönyörű, jó itt dolgozni, de nem könnyű, a szabályok miatt sem. Sabbát idején nem lehet edzést tartani – elfogadom, tudva, hogy a péntek délelőtti tréning és a szombat esti mérkőzés között a játékosaim nem tehetnek semmit. De nem ez az igazi gátja az izraeli futball fejlődésének. A klubok öt légióst alkalmazhatnak, ami aligha növeli a versenyképességet a határok nélküli Európával… Öt vagy hat olyan labdarúgó is akad a keretben, akit tulajdonképpen bármelyik pillanatban behívhat a hadsereg, márpedig látom rajtuk, hogy ez a lehetőség az ő fejükben is ott motoszkál, a bizonytalanság viszont megakadályozza, hogy pusztán a sportra koncentráljanak. Az induláskor kevesebbet vártam magunktól: tucatnyi játékos érkezett a nyár óta, csapatot kell alkotni belőlük.

És sikerül?

Sikerülnie kell! Ötmillió eurós a költségvetésünk, amivel Izraelen belül sem férünk fel a dobogóra. Ötödikek vagy hatodikak lehetünk a rangsorban. De azért vagyok itt, hogy megvalósuljon az álom. A futball számomra érzés, szerelem, szenvedély – és ebben nem szenvedünk hiányt. Látták a stadiont: azon a pályán edzhetünk, amelyen a mérkőzéseinket is játsszuk. Templomként kellene tekinteni az épületre, ahol legfeljebb a meccs előtt gyakorol a csapat, hogy ne illanjon el a varázs. Ezt egyelőre nem tehetjük meg. Tisztában vagyok azzal, hogy nem szerencsés a jelenlegi helyzet, és ennek hatását érzékelem a játékosokon is.

Mit tud tenni ez ellen?

Változtatni akarunk, ezért vagyok itt. Daniel Jammerrel van egy közös álmunk: bajnokságot nyerni a Netanyával. A világon rengeteg a hozzáértő megmondóember, akinek szent meggyőződése, hogy az elsőség pusztán pénz kérdése, pofonegyszerű feladvány. Nos, a sportág történelmében sokadszor most éppen mi bizonyíthatjuk ennek az ellenkezőjét. Tudják, mi idegesít? Hogy balga módon hullajtunk el pontokat. Az öltözőben a játékosoknak is elmondtam már néhányszor, ostobaságokkal vágjuk magunk alatt a fát. Kitettem eléjük a tabellát, aztán összeadtunk, kivontunk. A végeredmény? Az élen állhatnánk, ha a koncentráció a meccsek végéig kitartana. Csakhogy az izraeli labdarúgók jelentős része legfeljebb sejti, mit rejt magában a profizmus kifejezés. Szórakozásként gondolkodnak a futballról, megélhetésként tekintenek rá, beérik a kevesebbel akkor is, ha a tehetségük, a képességeik alapján többre hivatottak. Pedig a profi szó valós jelentéstartalma más.

A szurkolók egyszer már a vállukon cipelték

Tehát bajnoki cím a Netanyával – de mi következne azután? Lemásolva a Maccabi Haifa produkcióját a Bajnokok Ligáját vennék célba? Létezik az az összeg, amelyből ez teljesíthető?

A mi költségvetésünk háromszorosa feltételezhetően elég lenne hozzá, de azért ne feledkezzünk meg a szerencséről sem. A siker mindenesetre újabb lökést jelentene az izraeli bajnokságnak, amely, valljuk be, nem az igazi. Nem topliga. Ugyanakkor sok a tehetséges, képzett játékos, amit a válogatott bizonyít: Izraelnek jó csapata van. Persze egyetlen kiugrás önmagában nem lenne elég. Folyamatosan a nemzetközi porondon kellene szerepelni, s úgy halmozni a tapasztalatot. Persze itt akkor sem állhatna elő az a képtelen helyzet, mint Magyarországon, ahol az emberek elfordultak a hazai klubcsapatoktól, és a külföldi együttesekért rajonganak.

Ön szerint miért?

Mondja meg ön. Egyáltalán, ezt a kérdést feltették már maguknak? Még érdekesebb: megválaszolták már Magyarországon?

A mi verziónk nyilván kevésbé zaklatná fel az olvasókat, ellenben az öné…

Egyesek visszaélnek a pozíciójukból fakadó hatalommal. A magyarokhoz hasonlóan az izraeli újságírók nagy része valamiért – ellentétben a hétköznapi emberrel – szintén pesszimizmusra hajlamos. Ha történik valami jó, addig sodorják a szálakat, amíg a hepiendből szomorú vég lesz, vagy ha netalán erre képtelenek, a jó hír elé beszuszakolnak három rosszat, és a címet is erre építik. Összevetik a bajnokságokat, hasonlítgatnak. Pedig egymásoz mérhetünk kultúrákat? A sopánkodás megoldás?

Nem a tükör szükségességét tagadom, hanem a szemellenzősség létjogosultságát. A tükör mutasson meg mindent.

Azt nyilatkozta, Daniel Jammer személye megkerülhetetlen, ha Izraelbe szerződésének háttere kerül szóba. Régi keltezésű a barátságuk?

Ahogy veszszük. Négy év nagy idő? Budapesten találkoztunk először, a születésnapi partimon. Daniel akkor egy ismerősömmel érkezett, megtaláltuk a közös hangot, és a barátság megmaradt.

Ha cinikus lennék, azt mondanám, így kapott megkésett ajándékot Magyarországról. Meglepetésekben ugyanakkor a nyári, tel-avivi érkezése, valamint az első netanyai edzése sem szűkölködött.

Háromszáz szurkoló jött ki a gyakorlásra, a lelátón kezdték a show-t, énekeltek, táncoltak, aztán bejöttek a pályára, zászlókkal, sálakkal borítottak be, a vállukra emeltek. Sohasem volt részem hasonlóban, már csak azért sem, mert meggyőződéssel vallottam, hogy ilyen ünneplésben csak a győztesnek lehet része. Illetve... Egészen idáig ezt gondoltam. Láthatják, megváltoztam…

A Gázai övezetben és környékén zajló események nem ébresztettek kételyt önben a közeljövőre vonatkozóan? Sohasem érezte magát veszélyben?

A háborúból semmit sem érzékeltem, a helyiek nem beszélnek róla, mert ismerik, és kialakult véleményük van a kérdésben… A híreket hallottam, a bejátszásokat láttam, és Németországból természetesen felhívtam az izraeli barátaimat, hogy tájékozódjam. Beszéltem az elnökünkkel, ismerősökkel, akik egytől egyig ugyanazt mondták: Lothar, gyere vissza. Igazuk volt. Izrael határain kívül élő ember sem a hozzáállást, sem a helyzetet nem értheti, a távolból bajosan alkothat hiteles véleményt.

Manapság éppen ezért vagyok bajban: a magyar, az osztrák, a német barátaimat arról kell győzködnöm, hogy nincs gond, jól érzem magam, biztonságban vagyok. Az ismerősök még istenesek, a rokonoknak ellenben képtelenség meggyőzően érvelni...

Magyarország? Nosztalgiázik?

Akik fontosak számomra, azokkal tartom a kapcsolatot. A válogatottat illetően képben vagyok, de...

Nem, nem nosztalgiázok. Mindamellett azért furcsa érzés, kétpólusú, egyszerre kellemes és fájó pont arra gondolni, hogy a válogatottban azok a futballisták jutnak főszerephez, akik közül jó néhányan nálam lettek alapemberek a csapatban. Ez nem irigység, inkább apró csalódás, amiért annak idején nem hittek nekem, és Hajnal Tamás, Huszti Szabolcs, Torghelle Sándor meghívása miatt támadtak. Azt kell mondanom, hogy Budapest a meg nem értés városa. Egy jó válogatott felépítése négy-hat évig tart, amihez türelem kell. A magyar bajnokság színvonala alacsony, így ha erős nemzeti csapatot szeretnének, tisztán hazai összetevőkkel az nem megy. Légiósként megerősödnek a magyar labdarúgók, de ezért a tapasztalatért évekkel fizetnek. Önöknél és itt, Izraelben is gondot okoz a szakmai konzultáció hiánya, illetve a gyenge kommunikáció. A szövetségi kapitány egyedül semmire sem megy, viszont a válogatott sikeréből mindenki profitál.

Hajnal Tamásékért is szorít szerdán

Nekünk kézenfekvőnek tűnik: a korábbi magyar szövetségi kapitány éppen Izraelben dolgozik, így ha ideje engedi, a helyszínen nézi meg szerdán a két válogatott tel-avivi találkozóját.

Kapott meghívót?

Néhány hete Zürichben egy FIFA-rendezvényen összefutottam Kisteleki Istvánnal, az MLSZ elnökével. Váltottunk néhány szót, és az elnök úr említette, hogy a válogatott hamarosan Izraelben vendégszerepel. Hivatalos értesítést, meghívást ez ideig nem kaptam, de ez nem probléma.

Szurkol majd?

Uraim! A megtestesült semlegesség áll önök előtt!

Őszintén?

Izraelben dolgozom, ez az ország ad nekem munkát, de mindkét csapatban pályára lépnek az „embereim”: hazai oldalon a Netanya labdarúgói, magyar részről Hajnal Tamásék. Önök képesek lennének dönteni?

Gondolom, azért ön sem lesz búskomor, ha Erwin Koeman csapata nyer.

Akkor lennék csak boldogtalan itt, ha a Netanya ebben az évben nem költözhetne be az új stadionjába.