Fent Itália, lent Afrika?

A karikírozott rajzsorozatot észak-olaszországi látogatásom alkalmával mutatta nekem arcán kaján vigyorral egy környeze-tében megbecsült, hatvan év körüli gimnáziumi történelem- és latintanár. Ha addig nem tapasztaltam volna, a KRESZ-ből ismert, építési munkálatokat jelző sziluett négyféle feldolgozásából tökéletesen megértettem, milyen véleménnyel vannak az észak-itáliaiak déli honfitársaikról.

Az első képen Torino felirattal a klasszikus jelenet látszott: a munkás szorgosan hányja lapátjával a kupac homokot.

A második képen Róma felirattal: a munkás lapátjára támaszkodva álldogál a kupac homok mellett.

A harmadik képen Nápoly felirattal: a munkás lapátját maga mellé rakva üldögél a homokkupac tetején.

A negyedik képen Palermo felirattal: a lapát a homokkupacba állítva, a munkás sehol…

Nem tekintik európainak nápolyi honfitársaikat

Az Olaszország gazdasági, politikai és társadalmi életét immár másfél évszázada mételyező probléma, a fejlett, virágzó észak és az elmaradottabb, szegényebb dél közötti ellentét a közélet más területeihez hasonlóan a labdarúgásban is kitapintható. Kár csodálkozni ezen: ha egy meglett, értelmiségi tanárember gúnyolódik a déliek lustaságán, civilizálatlanságán, miért számítanánk másra az ellenségeskedést már-már lételemüknek tekintő futballszurkolóktól?

„Üdvözöl titeket Olaszország!” – hallani szinte minden alkalommal, amikor egy déli csapat (de különösen, ha a Dél futballfellegvárának számító Napoli) valamelyik északi vetélytárs otthonába látogat. Ilyenkor a szokásos fitymáló kitételek („Afrikaiak”, „Cigányok”) szinte dicséretnek hatnak a kifejezetten sértő rigmusok, bekiabálások mellett: „Védjétek a környezetet, mosakodjatok!” vagy „Elég az állatkísérletekből, használjanak inkább nápolyiakat!”

Szó se róla, gyalázkodásban legtöbbször a déliek sem maradnak adósak. „Milánó, Torino, Verona – ez Olaszország? Akkor inkább maradunk afrikaiak!” – így a válasz, máskor pedig: „Jobb az ország púpjaként nyerni, mint Berlusconival veszíteni!” S így már talán az is könnyebben érthető, hogy az 1990-es világbajnokságon miért szorított a nápolyiak többsége az olasz válogatott helyett a városi klub félistenével, Diego Maradonával felálló argentinoknak…

Csúcsot döntöttek délen: hat csapat a Serie A-ban

A társadalmi ellentéteket mindig triplájára nagyító szurkolói üzenetek azonban csak mellékzöngéi annak a kettősségnek, amely az olasz labdarúgást jellemzi. Hiába büszkélkedhet a világ egyik leghíresebb kultúrájával, az ország futballja földrajzilag nyomasztó kiegyensúlyozatlanságot mutat: a sportág történetében hagyományosan Észak az úr, az itteni klubok temérdek sikere mellett Dél eredményei szinte eltörpülnek. A Serie A előtti időket is számítva eddig 104 bajnoki címet osztottak ki Olaszországban, s ezek közül csupán nyolc(!) került közép- vagy dél-olaszországi együtteshez. Az élvonalban mindig is hatalmas fölényben voltak az északi csapatok, olyannyira, hogy a 2008–2009-es idényben az első osztály mezőnyéhez tartozó hat gárda (Cagliari, Catania, Lecce, Napoli, Palermo, Reggina) a déliek abszolút létszámcsúcsát jelenti.

A „déli kérdés” tehát aktuális a futballban is, és az egyenlőség elvét szem előtt tartó közszereplők – közülük is a leghangosabban talán Clemente Mastella korábbi miniszter – többször javasolták egyfajta minimumkvóta bevezetését a Serie A-ban a déli egyesületek számára. Érvelésük szerint, ha a parlamentben garantálják a női képviselők kellő létszámát, ugyanezt a gesztust a labdarúgás „gyengébbik nemével”, vagyis a szerényebb költségvetésből gazdálkodó déli klubokkal szemben is megtehetik.

Agnelliék kilincsét a miniszterelnök törli?

Végül persze a – lássuk be, kissé abszurd – javaslat rendre elbukott, az északiak sok évtizedes uralma nem szenvedett csorbát. A sportág gazdasági és bizonyos tekintetben kulturális hatalma mind a mai napig főként Milánóban (Milan, Internazionale) és Torinóban (Juventus) összpontosul. Hogy futballból vett hasonlattal éljünk: gólt csak az rúghat, aki előzőleg a labdát megszerezte – és a labda általában az említett kluboknál van. A televízió, az írott sajtó többnyire úgy táncol, ahogy ők fütyülnek, a játékvezetők pedig sokszor úgy fütyülnek, hogy ők táncolhassanak.

Érdekeik fontos szerepet játszanak és játszottak az ország politikai életében, sőt néha egyenesen meghatározták azt: elég a Milan-tulajdonos miniszterelnökre, Silvio Berlusconira vagy a Juventus mögött álló iparmágnás Agnelli famíliára gondolni. A híres torinói patríciuscsalád virágoztatta fel a Fiat-birodalmat, amely a 2003-ban elhunyt családfő, Gian-ni Agnelli idejében Olaszország bruttó nemzeti össztermékének 4.4 százalékát tette ki (az üzletet az unoka, John Elkann örökölte). Befolyásukat tökéletesen jelzi a régi itáliai mondás, amely szerint az olasz miniszterelnök mindenkori legfontosabb feladata, hogy az Agnelli család palotájának kilincsét fényesítse…

Ám a labdarúgás szerepe a fentiek ellenére nem feltétlenül és kizárólag negatív Észak–Dél viszonyában, hiszen amellett, hogy alkalmat nyújt az indulatok kiélésére, talán az egyetlen olyan területe az életnek, amelyet északi és déli egyformán fontosnak tart. Umberto Eco, a világhírű olasz író és irodalmár mondta egyszer: „Létezik valami, amit sem diákmozgalom, sem forradalom, sem globális tiltakozás nem képes megakadályozni: a futballpályákra minden vasárnap kifutnak a csapatok.”