A rend a trend

Ezt is tanulnunk kellene: Auszt riában és Svájcban a szurkolót nem potenciális bajkeverőként, hanem magát jól érző, a pénzét a legjobb helyen (szállodában, étteremben, taxisnál, ajándéküzletben, sörözőben azaz a két országban) hagyó turistaként kezelik.

Errefelé tényleg él az ártatlanság vélelme. Két hete láttunk egy csapatnyi görögöt az Innsbruck melletti autópálya gyorséttermében: a terepet felmérve pontosan tudták, bármit lenyúlhatnak, bűvészkedhetnek a fogyasztást ellenőrző blokkal, kereshetnek millió lehetőséget, hogy csak az étel töredékét kelljen kifizetni – de az eladók rájuk sem pillantottak, elvárták, hogy szépen beálljanak a sorba, és mindent rendezzenek. A kifestett, szurkolói pályafutásuk korábbi szakaszában vélhetően néhány benzinkúton már ingyenes nagybevásárlást rendező görögök pedig annak rendje és módja szerint kivárták, hogy a pénztárhoz kerülhessenek; igaz, egy oroszul beszélő nagyi éppen akkor csempészett ki köténykéjében két tábla csokit, de őt ne tekintsük aktív ultrának… A másik, talán még szemléletesebb példa: az elegáns szállodában sem útlevelet, sem pénzt nem kértek előre, tíz másodperc alatt kitöltött bejelentővel aludhattunk ott egy éjszakát.

Ausztriában és Svájcban ez a módi, mindenki biztos benne, hogy a szolgáltatásért görög, holland, cseh, török, magyar egyaránt fizet.

Számunkra talán furcsának tűnik ez a hozzáállás – odaát természetes.

Ilyen közegben a rendőrség is inkább megelőző, mintsem csapásmérő erő. Meccs előtt és után minden utcasarkon ott álldogált négy-öt egyenruhás, ám ők csak az információs tábla szerepét töltötték be. Minden szakaszban beszélt valaki angolul, esetleg olaszul vagy spanyolul, és mosolyogva igazították útba a szurkolókat. Valódi hivatásukat gyakorolniuk alig kellett: összecsapások csak ritkán voltak (főleg az Eb korai szakaszában a németekre kellett figyelni), a stadionokban pedig a biztonsági szolgálat is könnyedén ellátta feladatát. Egyedül a horvát–török meccs vége felé volt kénytelen bevonulni vagy száz rohamrendőr a Praterbe, de puszta jelenlétük is elég volt ahhoz, hogy a kiesés miatt morcos horvátok megnyugodjanak. A szurkolók többsége meglepően higgadtan viselkedett: a berni holland–román mérkőzés után legalább háromszáz csalódott román fanatikussal mentünk a sötét mellékutcában hagyott kocsi felé, és bár hangosan beszéltünk magyarul, meg sem fordult a fejünkben, hogy ebből baj lehet – sem az övékben, sem a miénkben. Lássuk be, ez azért nem minden esetben történt volna így…

De ez itt az Európa-bajnokság, ahol mindenki tudja, mit szabad és mit nem. Sohasem hittük volna, hogy féltucatnyi biztonsági ember könnyedén kiterel több száz újságírót az oroszok zárt kapussá váló edzéséről, pedig éppen ez történt: a felszólítás után öt perccel már mindenki a stadionon kívül volt. Magyar tévések mesélték, hogy a tiltott vegyes zónában is bekapcsolhatták volna kameráikat, mert vélhetően senki sem veszi észre a meg nem engedett forgatást, de mivel a többi kamera üzemen kívül maradt, ők sem akarták megbontani a rendet.

A játékszabályokat mindenki betartotta: a szurkoló, aki nem akart láncfűrészt a stadionba csempészni; a biztonsági őr, aki akkurátusan végigmotozta az embert, hátha elveheti tőle a testi épségre különösen veszélyes dobozos narancslevet; a fémdetektoros kapu előtt álldogáló „felügyelő”, aki két percig fixírozta az újságírót, hogy ábrázata megegyezik-e a nyakában lógó kártyán lévővel; és a 19 éves önkéntes segítő is, aki nem engedte meg, hogy más meccsre szóló parkolóbelépővel álljunk be az amúgy teljesen üres mélygarázsba.

Kiskapuk persze mindig voltak (egy magyar pár jegy nélkül jutott be a holland–olaszra, néhány görögtüzet meggyújtottak a drukkerek a horvát–törökön, és az a narancslé is csak bekerült…), de összességében a rend, ezáltal pedig a nyugalom jellemzi az Európa-bajnokságot. Hogy ez a torna rangjának vagy a két jóléti államban uralkodó mentalitásnak köszönhető, nem tudjuk, a pályán kívüli eseményeket (pontosabban eseménytelenséget) tekintve mindenesetre kiszámítható Eb-t látunk.