Hatvan év Balaton

Nekem nem kell bizonygatni a globális felmelegedés tényét – vág a közepébe a veszprémi Petőfi Színház igazgatója. – Régen hemzsegtek a félmeztelenül napozó lányok, ma már mindenki tart az UV-sugárzástól, állig betakarja magát. És itt van az időjárás. Húsz-harminc évvel ezelőtt százszázalékos biztonsággal megmondtam, milyen idő lesz holnap. Léteztek az évezredes aranyszabályok. Most?! Egyik pillanatról a másikra lecsap egy tornádó. Valaha elindult egy stabil szél a Balaton-felvidék felől, arra lehetett alapozni. Az is volt a neve: háromnapos északi. Most meg? Látja, az imént innen fújt, most onnan, az ördög se ismeri ki magát.

Azért csak-csak kiismeri, önnél tapasztaltabb balatoni medve nem sok létezhet.

Igaz, a bratyóm, Latinovits Zoltán már négy-öt éves koromban megismertetett a vitorlázással. Szemesen, a családi nyaralónkban töltöttem a nyarakat, aztán hamarosan jött az újabb szerelem, a kosárlabda.

Igaz, amit a lexikonok írnak, hogy 1957 és 1961 között válogatott volt?

Ne vicceljen, 1957-ben tizenöt éves voltam! Ellenben ’59 és ’61 között valóban felnőtt válogatott kerettag voltam. A BVSC-ben kosaraztam – bizony, akkoriban volt kosárszakosztályuk! – az ifjúsági válogatottban pedig Bánki Feri bácsi volt az edzőm.

Mi volt a posztja?

Jobbhátvéd. Ne nevessen, akkor még így hívták. Volt jobbhátvéd, balhátvéd, bedobó, center. Kangyal Öcsivel, Korányival, Kulcsár Gabival, Koczkával, Rácz „Sacával” játszottam együtt. Rácz

szédületes kosaras volt, később Franciaországban telepedett le, ma is tartom vele a kapcsolatot, képzelje, ő is szenvedélyes vitorlázó.

Hova járt gimnáziumba?

Három évig a piaristákhoz, aztán Pogány tanár úrnak köszönhetően – segítettem a többieknek matekdolgozat közben, és lebuktam – átkerültem a József Attilába. Jó matekos voltam, Kulcsárnak és Korányinak is én írtam meg az érettségijét, két eltérő változatban. Czikmántory Ottó volt a testnevelő tanárunk.

Nekem is!

Tényleg? Szóval kellett a kitűnő érettségi a felvételihez, és Pogány tanár úr garancia volt arra, hogy nem leszek kitűnő a piaristáknál. Aztán felvettek a Közgázra, és elkezdődött két-, sőt háromlaki életem. Tanulás, film, tanulás, kosárlabda, pincérkedés.

Hogy bírta?

Harmadévben sehogy, néhány aláírást nem sikerült beszereznem, évet ismételtem.

Hol volt pincér?

Nem kellett messzire mennem a Közgáztól: lent a rakparton, a Matróz csárdában. Akkoriban csak ott volt Pesten teknőcleves, csigapörkölt, békacomb. Kolonnai Dani, a tulajdonos, azaz gebines, ahogy annak idején mondták – amikor már erősen filmeztem – táblát akasztott a nyakamba: „A pincér etetése tilos!” Viszonylag népszerű voltam a vendégek körében…

Járt futballmeccsekre? Hiszen nem mindennapi időkben volt fiatal!

Hogy jártam-e?! A Fradinak drukkoltam, Albert és Varga volt a kedvencem, de Kocsis Lajos kedvéért Kispestre is kijártam Kamuti Lacival, aki meg a Honvédért élthalt. De Benét is imádtam, őt a mentalitásáért. Ha ő a földön maradt, akkor tudtam, minimum eltörött a lába.

Látta Puskást élőben?

Naná, hogy láttam! Évekkel később, amikor hazajött, meg tudtam szervezni, hogy lábtengózzanak Albert Flórival, Kárpáti Gyurikával és Hegedűs Csabával az Elvarázsolt dollár című filmemben. Életem egyik nagy pillanata volt. De játszhattam együtt Papp Lacival is, Az oroszlán ugrani készül című filmben.

Ne haragudjon, nekem nem tűnt abszolút hitelesnek, amikor leütötte a gengsztert játszó háromszoros olimpiai bajnokot…

Ne is mondja! Váltig kérleltem Révész Gyurit, a rendezőt, hogy ezt a jelenetet vegye ki, de ragaszkodott hozzá.

Nem öntől hallom először, hogy az ötveneshatvanas-hetvenes években a sportolói és a színészvilág összejárt, legendás barátságok szövődtek.

Legtöbbször Fried Imre Olimpia bárjában, a Döbrentei téren találkoztunk, vagy Vadas György futballbíró mulatójában, a Pipacsban. Kozma „Picivel” sokszor belevetettük magunkat az éjszakába, ő hajnalig megivott tizenöt kólát, én tizenöt konyakot. Mészöly Kálmánnal, Farkassal is sokat barangoltunk, szegény Jancsi is ’42-es volt, egyidős velem. Egyszer hajnali háromkor megérkeztünk egy bárba a Harminckettesek terén, ott vacsorázott a fél város cigányzenésze, amikor Jancsi megjelent, csókolgatták még a zakója ujját is, nagy becsben volt a népe körében.

Hamarosan itt a pekingi olimpia, felgyorsul tőle a pulzusa?

Annyira nem, én mindig a csapatsportágakba voltam szerelmes, mármint szurkolói szinten. A legnagyobb olimpiai élményem 1952-höz kötődik, a mai napig Szepesi rádióhangja ugrik be: „Halló, itt Helsinki!”

Ennyi az olimpia?

Azért nem. Mexikó előtt, 1968-ban megígértem Viktornak, vagyis Kulcsár Győzőnek – Kulcsár Gabi kosaras csapattársam bátyjának –, ha olimpiai bajnok lesz, kap tőlem egy kád pezsgőt. Hát nem két aranyat nyert, egyéniben és csapatban?!

És? Megtöltötte a kádat?

Meg én, mind a kettőt. Egy kádba belefért vagy száz üveggel… De nézzen csak oda, ez a világ legszebb látképe, a Tihanyi-félsziget az apátsággal. Ehhez hasonlót sehol sem láttam. Ott áll a házam, a fürdőszoba ablakából éppen az apátságra látok. Most már vegyük az irányt a kikötő felé.

Le is csendesedett a szél.

Ezt hívják Damenwindnek, egyes, kettes erősségű, a hölgyeknek való… Krajcolunk egy kicsit szél ellen, mindjárt megérkezünk.

Láttam a Rabonbánt a stég mellett, le van ponyvázva.

A klub tulajdona, ritkán használjuk, óvni kell, mert a Balaton ékköve. 1936-ban építették, 30-as cirkáló, kétszer nyertem meg vele a Fehér Szalagot.

Ugye a Nemere után a második legöregebb hajó a Balatonon?

Nem egészen, a legöregebb a századfordulón épült Kishamis, a Nemerét csak 1944-ben építették itt, a füredi hajógyárban. Amikor elkészült, már bombáztak az amerikaiak, de az építők nem bírták ki, annyira szép volt, hogy ki kellett próbálni. Németh Pista bácsi, a későbbi vitorlásedzőm mesélte, aki maga is rajta volt a hajón, hogy kifutottak a füredi öbölbe, amikor a hegyek felől megjelent egy bombázóraj. A legénység meg volt győződve, hogy eljött a vég, pláne, amikor egy gép kivált a kötelékből, és egyenesen a Nemere felé vette az irányt. Ám késett a géppuskatűz, ehelyett a pilóta – aki annyira alacsonyra ereszkedett a géppel, hogy az arcát is látták – megbillentette a gép szárnyát előbb jobbra, aztán balra, ekként tisztelegve a gyönyörű vitorlásnak, majd megfordult, és tovaszállt.

Ön szerint melyik a legjobb hely a Balatonon?

A Balaton közepe! Onnan mindent látni. Amúgy Füredet, Tihanyt, Szemest is kedvelem, más-más okból. Siófok túl zajos nekem.

Nézi a futball Eb-t?

Persze! A hollandok nagyon jók, meg most már a németek is, pedig őket nem nagyon szeretem. A portugálok akkora arccal futballoztak ellenük, hogy az vérlázító volt. Nulla kettőnél is olyan komótosan támadtak, mint akik biztosak benne, hogy előbb-utóbb úgyis fordítanak. Hát nem fordítottak. Ronaldo? Egy jó védelem ellen semmire sem képes. De már itt is vagyunk, húzza be azzal a kötéllel a fockot, a kollégájának meg szóljon, hogy eressze le a nagyvitorlát, csavarja ki azt a seklit, én meg elvégzem a többit.

El is végzi, az idilli képet fotósunk hangja töri meg: „Rágyújthatok?” A kapitány kapásból mondja: „Próbálja csak meg, ha a vízi rendőr meglátja, lelövi, de én még előtte agyoncsapom. Fahajón dohányozni? Kész öngyilkosság…”

Így aztán a cigaretta visszakerül a dobozba, mi meg elindulunk Pest felé.