Kézműtétre várva lő egyre több gólt

Jól döntött, amikor tavaly Viborgba igazolt? Jól döntött, amikor tavaly Viborgba igazolt?

Nagyon sokat gondolkozom ezen, sok időm is van rá – mondja a 23 éves játékmester. – Kialakult már az itteni életem, és amikor csak gondolkodom és gondolkodom, az nem túl jó érzés. Reggel és este itt szöszmötölök, nincs túl sok kötelességem, néha csak bámulok ki az ablakon, járatom az agyamat. Viszont mindig arra jutok , hogy továbblépésem szempontjából jó helyen vagyok.

Csak szakmailag vagy emberileg is?

Mindenből többet tanulhatok, elsajátíthatom például ezt a rohanós, gyors játékot, de az idegen nyelvet is. Sosem gondoltam, hogy egy napon úgy beszélgethetek majd egy másik nyelven, mint mostanában, mégpedig angolul, hiszen a dán még nehezen megy. De tanulom magát az életet is, és önmagamat is megismerem.

Szerencse, hogy nem hajlamos a depresszióra.

Gyakran fordulok befelé, de a nehézségek után is fel tudok állni. Nagyon rendesek csapattársaim is, kedvesek, figyelmesek, időnként mégis szinte menekülök a saját magányomba, nem is tudom, miért. Tervek és célok vannak a fejemben, a legfontosabb, hogy tudom, hová tartok, ez győz belül, és nem esem kétségbe. Édesanyám sokat aggódik értem, hetente kétszer-háromszor beszélek telefonon a családommal. Egyedül kijönni nem egy leányálom, igaz, hogy odahaza is tíz éve elszakadtam már a szeretteimtől, de ez teljesen más, nagyon nehéz. Nagyon hiányzott mindenki, amikor tavaly nyáron idekerültem. Hűha, mondtam, nem tudok hazamenni, először megijedtem, és nem volt, aki fogja a kezemet. De én vállaltam ezt.

Azért néha fel tudja oldani az egyedüllétet?

A városban két magyarral napi kapcsolatban vagyok, már az is sokat segít, ha beszélünk egymással. Az egyikük Matkócsik Ferenc tornaedző, szinte az apukám lehetne, és hála Istennek úgy is bánik velem, mintha az lenne. A másikuk Balog Zoltán, a Fradi egykori focistája.

Lényegesen erősebb bajnokságba és csapatba is beférne...

Hogy huszonnyolc-harminc évesen mi lesz velem, azt nem tudom, de érzem, hogy előrevisz, ami itt történik velem. Sok minden történhet viszont az emberrel, ezért nem szeretek annyira beszélni erről. Elvileg még két évig van szerződésem a Viborgnál, egyelőre jó nekem itt. A bajnokságban az erős középmezőnybe akartunk tartozni, de ez nem jött össze, és a BL-ből is kiestünk. Nem viccelek, amikor sérülés miatt átmenetileg a második számú kapusunkat is elveszítettük, a masszőrünk állt be védeni, aki harmincöt éves, de már régen abbahagyta a kézilabdát. Egyébként nem is védett roszszul. Az itteni hozzáállás olyan, hogy mindenki a jövőt nézi, és bízunk abban, hogy a sok munkának eredménye lesz.

Önnek máris hétről hétre jobban megy, pedig műtét előtt áll.

Az Európa-bajnokság utáni időszak a csalódás miatt lelkileg is nagyon nehéz volt. Amikor visszajöttem, tompának éreztem magam, és fárasztónak a kézilabdázást, de sikerült hamar összeszednem magam. A lövő kezem még november végén Oroszországban, a Medvegyi otthonában sérült meg, egy fej melletti, ütemen kívüli lövésnél az egyik hatalmas orosz vállába beleállt a jobb mutatóujjam, és belém hasított a fájdalom. Amikor megtudtam, hogy eltört benne egy kis darab, megkérdeztem az orvosokat: elhalasztható-e műtét. Szerencsére igent mondtak, de nem öröm ilyen erős fájdalommal együtt élni, nagy erőfeszítésembe telt, mire megszoktam.

A dán férfi kézilabdázás mitől fejlődik ilyen ütemben?

Az Európa-bajnok válogatott tagjainak többsége nem itthon játszik, a fele a német Flensburgban szerepel, azt mondják, az a legerősebb dán csapat. A játékban remekül kihasználják a széleket és a beállókat, az itteni bajnokság pedig nagyon kiegyensúlyozott. Igaz, hogy a Szeged és a Veszprém le tudja győzni a legjobb dán gárdákat, de errefelé nincs előre lefutott bajnoki meccs, néha az utolsó előtti is megveri az elsőt, ez nagyon tetszik nekem. Akár mögöttünk, akár előttünk áll következő ellenfelünk a tabellán, ugyanúgy készülnünk kell a mérkőzésre, ettől tudunk fejlődni.