Miatyánk

Németh Gyulának, szívből

2006. október 14-én, a Reading elleni bajnoki utolsó perceiben John Terry, a Chelsea középhátvédje kapusmezt húzott. Ahogy azt Hollywoodban tanítják, még maradt ideje egy-két, pontot érő védésre. A Chelsea végül egy nullára hozta a mecscset. Az internetes fórumokon és a világ sportsajtójában mégsem Terry kényszerű bravúrja volt a téma még hónapokig, hanem a kékek első és második számú kapusa, Petr Cech és Carlo Cudicini ezen a meccsen elszenvedett igen súlyos fejsérülése.

Cechet Hunt radírozta ki a játékból – és kis híján a létezésből – az első félidő tizenkilencedik másodpercében (!). „Száz százalékig biztos voltam benne, hogy elérem a labdát. Megpróbáltam felkapni a lábam, de már késő volt” – mondja majd a Reading középpályása néhány nappal a találkozó után. A YouTube népszerű videomegosztón visszanézhető felvételen („Petr Cech’s injury”) Hunt, miután megkapja az ilyenkor, gondolom, kötelező minimumsárgát, 1, azaz egy pillantást vet a tőle néhány méterre mozdulatlanul heverő kapusra, majd visszakocog a saját térfelére. Később azt nyilatkozza még az esetről: „Sajnálom, ami történt, megpróbáltam később érintkezésbe lépni Cechhel, de nem sikerült.”

Ezt a próbálkozást elképzelni!

A Chelsea akkori menedzsere, Mourinho szerint Hunt nevetett kocogás közben, a Reading menedzsere, Steve Coppell szerint viszont, ha nevetett is, nem azon. Ezt egyébként garantálja is, tette még hozzá. Nincsen neki olyan játékosa, aki az ellenfél sérülésének örülne.

Ha csak így nem.

A cserekapust, Carlo Cudicinit aztán Ibrahima Sonko tette hidegre egy szögletnél a hosszabbításban. „Cudicini was knocked cold by Sonko”,

ahogy az angol, s vele az újságíró oly’ gyönyörűen mondja. A kapus tízperces ápolás után sem nyerte vissza teljesen eszméletét, oxigénmaszkban, hordágyon hagyta el a játékteret. A Reading csatára ezalatt a tíz perc alatt egyetlen (1) pillantásra sem méltatta. Később viszont, a Reading honlapja szerint, az őt és Huntot ért bírálatokra utalva ezt nyilatkozza: „A csapatot ért nemtelen támadások megerősítenek minket. (…) A mérkőzés után megpróbáltam felvenni vele (Cudicini) a kapcsolatot, megüzentem, mennyire sajnálom, ami történt, még a számomat is meghagytam. Biztos vagyok benne, hogy megkapta, de nem hívott vissza.”

Nem, a szemétláda.

Az angol szövetség nem büntetett, viszonylag gyorsan kialakult a nézet, hogy mindkét Reading-játékos vétlen volt a súlyos sérülésben, a futball férfias játék, sajnos előfordul az ilyesmi. Hogy akkor, a meccs hevében miért nem mutatták az együttérzés legkisebb jelét sem, nem firtatta senki.

(Aki azt mondja erre, a szándék nélkül okozott balesetért nem is kell magunkat felelősnek érezni, annak figyelmébe ajánlanék még egy YouTubefelvételt – „Amazing tennis shot – ball hits a bird in mid flight” –, valószínűleg az egyik legkülönösebbet, amit valaha sportpályán készítettek. Fedett pályás férfi páros tenisz, hatalmas tenyeres találja el a pálya fölé tévedt madarat, az ütés után a játékos odaszalad, letérdel, és imádkozik a madár teste felett. Vagy tízezren nevetnek rajta.)

Roger Scruton, Anglia meghatározó konzervatív filozófusa egy, a New York Review of Booksban közölt esszéjében arra a megállapításra jut, hogy az elnézés mélyebben gyökerező, természetesebb tradíciója az európai kultúrának, mint az elnézés kérése. Mi, futballszurkolók számtalan példát találhatunk erre, ha emlékeink között keresgélünk – tényleg nincs ellenszenvesebb, mint a fetrengő csatár, aki félrelöki a feléje nyújtott kezet.

Ha valaki elutasítja a bocsánatkérőt, általános megvetésre számíthat.

Ha nem kér bocsánatot, az égadta világon semmi sem történik.

„Spori, a labdára mentem.“

Kétségbeesett arckifejezés, plusz egy láthatatlan gömb kissé ügyetlen körbesimogatása, mintegy előcsalogatása a térből, végül legyintés a dilettáns bíró felé, jelentése kb.: köcsög, fogalmad sincs a játékról.

És kész.

Ott fekszik a csávó a füvön, eddig szélső volt, kezdőember, de most majd hat hétig nem fog játszani. Még két ugyanolyan ül a kispadon belőle. Ezt ő is tudja, annyira, hogy azokban a józan ezredmásodpercekben, amit a fájdalom meghagy neki, épp ezen gondolkozik. És a szeme sarkából észlelte is azt a pici, gonosz villanást a bekk tekintetében, mielőtt az nehézkesen, mint egy elszabadult hajóláda, nekikezdett a becsúszásnak álcázott kivégzésnek. Nem szereti, hogy egy közül választhat: elfogadni a feléje nyújtott kezet. Elégszer „segítették föl” már úgy, hogy a védő a takarásban a kézfejére lépett. Nyilván nem akarom hülyébbnek tettetni magam a múlhatatlanul szükségesnél.

Voltam eleget profik között, meccsen, lelátón, öltözőben.

Az apám, mielőtt ezeken a hasábokon töltött úgy negyven évet, kapus volt az első osztályban, előbb kapus, aztán pedig edző és sportújságíró, ültem mellette vagy százszor kilencven percet, kispadon, nézőtéren. Tudom, hogy Puskás vagy Albert híres cseleinek kilencvenhárom százalékát ma el sem kezdhetné, mert labdástól találná magát a taccsvonalon kívül, a ráutaló magatartás első jelére. Láttam már százezer lassítást, tudom, mit művelnek a védők, amíg a tizenhatosra ér a labda – szöglet helyett akár rögtön büntetőt lehetne ítélni, a szabályokat csak enyhe szigorral értelmezve. Ilyen lett ez a játék. Ezzel együtt szeretjük.

Ezen a ponton talán érdemes fölidézni, hogy az európai kultúra egyik alapszövege azt sugallja, még az Úr is, ki van a mennyekben, szívesebben adja bocsánatát, ha úgy kérik, és nem egyszerűen elvárják tőle. Pedig, ha máshonnan nem, hát Varnus Xavértől tudjuk, épp a megbocsátás volna a mestersége.

Cech sérülése egyébként, gondolom, nem függetlenül az azóta is viselt fekete védősapkától, a futballmitológia része lett. Az egyik YouTube-ra feltöltött videón például két tíz év körüli kisfiú játssza újra a jelenetet, valami grundon, lassítva, közben hangosan kommentálják az egészet. A felvétel végén „Cech” a füvön fekszik, „Hunt” lehajol hozzá, megsimogatja, megnézi, hogy van. És csak utána röhög a kamerába. Benne, a gyerekben még bízhatunk, végül is, így karácsony táján.

A szerző író, a litera.hu irodalmi portál főszerkesztője