Hurrá, itt a cirkusz!

Azt azért túlzás lenne állítani, hogy London amerikaifutballlázban égett volna vasárnap. Az újságok címoldalán az utolsó élő első világháborús brit veterán (egy 109 esztendős úr), illetve Victoria Beckham (kapaszkodjanak meg: új frizurája van!) mosolyog, a sportrovatok elején pedig a Manchester City ellen két gólt szerző Didier Drogba nyújtogatja a nyelvét örömében. Pedig a New York Giants és a Miami Dolphins látogatott Angliába az NFL történetének első Észak-Amerikán kívüli alapszakaszmeccsére.

Persze azért nincs minden veszve. A Wembley Stadion környékén már délelőtt léptennyomon pocakos Peyton Manningekbe, tokás Tom Bradykbe, és krétafehér Michael Vickekbe botlik az ember, nem beszélve a tengerentúlon idegen, Angliában viszont kötelező csapatsálakról. A ruhaipar tehát virágzik, és rajongók is vannak bőven – egész Európából másfél millió előzetes jegyigénylés futott be a történelmi meccsre, az első negyvenezer belépő pedig másfél óra alatt talált gazdára. Még a King Road pakisztáni vegyesboltosa is tökéletesen tisztában van azzal, hogy milyen esemény van készülőben, a Sky Sports csatorna pedig már több amerikaifoci-meccset ad egy évben, mint Premier Leaguetalálkozót. A műholdas televíziók és az internet korában egyre közelebb került egymáshoz az egyszeri rajongó és a tojáslabdás futball. (A sportág az Egyesült Államokban is elsősorban a televízió áldásos közreműködésének és a nézők kiszolgálása érdekében hozott temérdek változtatásnak köszönhetően nyomta el mostanra az összes többi rivális sportot: a New England–Dallas alapszakaszmeccs például minden más műsornál több nézőt vonzott Amerikában.)

Rájöttek, Európában is valódi élmény kell

Pedig az NFL-nek néhányszor beletörött már a bicskája a sportág európai népszerűsítésébe. Korábban hiába vittek át tucatnyi előszezonmeccset az öreg kontinensre, majd alapították meg a másodvonalbeli játékosokkal feltöltött európai bajnokságot (amely hosszas agónia után épp a nyáron múlt ki végleg, mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére), az áttörés elmaradt. Roger Goodell, az NFL új főkomisszárja azonban végre rájött, miért: az emberek miatt. Európában sem a tét nélküli felkészülési bohóckodásra vagy a sehová nem kellő csereemberekre kíváncsiak: nekik is a valódi NFL kell. A csapattulajdonosoknak és a ligának pedig piac, ahová terjeszkedhetnek, és ahonnan tovább növelhetik amúgy is busás hasznukat – úgy tűnik, most sikerül egymásra találniuk. Ha pedig egy üzlet beindul: a következő években a tervek szerint két alapszakaszmeccset játszanak majd Észak-Amerikán kívül, és idővel a Super Bowlt is utaztatják világszerte.

Vannak persze kétkedők: Jerry Jones, a Dallas Cowboys tulajdonosa szerint például vétek megfosztani az amerikaiakat egy-egy hazai meccstől („Mit szólna a Manchester United és a Liverpool, ha a következő fordulóban New Yorkban kellene játszaniuk?” – vetette fel), de véleményével kisebbségben maradt – már csak azért is, mert számos NFL-gárda tulajdonosának jelentős érdekeltségei vannak Premier League-klubokban is. Ugyanakkor az NFL-ben minden meccs létfontosságú a rájátszásért folytatott harcban, és félő, hogy a nagy utazás és az időeltolódás kizökkenti a megszokott ritmusból a játékosokat. Ráadásul Angliában sincs mindenki elragadtatva: egy frappáns vélemény szerint az amerikai futball hazájának

legrosszabb hagyományait ötvözi: az erőszakot és az értekezleteket. Más vélekedések szerint pedig Európa sohasem lesz vevő az amerikai futball intenzív, de gyakori megállásokkal tarkított természetére, ahogyan a tengerentúlon sem tudják megszeretni a folyamatos, de lassabb labdarúgást.

A szakadó eső sem zavarta a rajongókat

Ellenvélemények ide vagy oda, a körítés minden várakozást kielégít. Már múlt hétfőn felállítottak egy Jason Taylort, a Miami legjobbját formázó tízméteres mozgó bábut, amelyet aztán mindennap a város másik pontján lehetett megtalálni, és a Dolphins pompomlányai is felbukkantak London különféle pontjain. Vasárnap délutánra pedig az újjáépített Wembley környékén már minden bár mezbe öltözött rajongókkal (és a fociról szóló félrészeg tirádákat nagy türelemmel hallgató barátnőikkel és feleségeikkel) van tele. Az Európa minden részéből összesereglett rajongókat a szakadó eső sem zavarja, bár maguk a játékosok valószínűleg belegondoltak: ha nincsenek a liga globalizációs törekvései, most az enyhe floridai őszben is küzdhetnének ahelyett, hogy az alig átlátható esőfüggönyben dagasztják

a sarat. A kezdés előtt félórával már tele az aréna, így szegény John Terry, a Chelsea tényleges és a Giants tiszteletbeli csapatkapitánya átélheti, milyen az, amikor legalább 80 ezren fütyülik ki az angol labdarúgás szentélyében – Lewis Hamilton, a másik kapitány ellenben világbajnoknak kijáró ünneplésben részesül, akárcsak a csapatok.

Aztán az idő múlásával kicsit alábbhagy a lelkesedés. Nem véletlen a rosszmájú amerikai vélekedés, hogy az NFL azért a Miamit küldte Londonba, hogy bosszút álljon az angolokon, akik David Beckham személyében a maguk leselejtezett szupersztárjával próbálják a labdarúgást népszerűsíteni a tengerentúlon.

Bejött a papírforma, nyert a Giants

A Dolphins, amelyből szinte minden valamirevaló játékos hiányzik sérülés miatt, harmatgyengén játszik, és a Giants is alig valamivel jobb. Persze, ömlik az eső, így aztán sehol egy tért ölelő passz vagy egy látványos futás: semmi csillogás, csak dagonya. A semleges szurkolók fáznak is már, unják is a rengeteg időkérés és reklámszünet miatti üresjáratot, hiába szidja őket teli szájjal egy-két hadiszínekre mázolt Miami-szurkoló futballhuligán. Eli Manning fantasztikus touchdown-futása és a Dolphins játékosainak a második negyed legvégén bemutatott szórakoztató ügyetlenkedései nélkül könnyen az idény legunalmasabb félidejét produkálták volna a csapatok. A nagyszünet – amelyben a meztelenül a pályára rohanó Jimmy Jump ismét megmutatta magát

– után már nem szerzett pontot a Giants, a Dolphins feljött 13–10-re, de a papírforma így is érvényesült, nyert a New York.